Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Péter László: Juhász Gyula Szakolcán
Péter László Nem véletlen, hogy a szomorú Szakolcával szemben a víg Várad emléke is ekkor sarkallja a költőt emlékező versre. Az ihlető mag talán éppen itt is az immár örök szerelmi élmény: És áldott legyen ama utcád, Hol ő lakott, a vágyam lelke, S áldottak a színházi esték, Melyek Annát felém vezették. Várad (1912) Néhány szép költeményben a szülőföld iránti olthatatlan vágya is hangot kapott. Még első szakolcai heteiben vetette papírra szonettját Üzenet Szegednek címmel. 1912 nyarán, otthon írta: Tiszai tájak, végtelen vidékek, Olyan testvér sorsommal a tiétek. Én is magány és csönd gyermeke lettem, S fekszem szelíd árván a végtelenben. Tiszai tájak (1912) Ugyanakkor született legszebb tájverseinek egyike, a Magyar táj, magyar ecsettel. 1913 januárjában tette közzé újabb honvágyó versét Üdvözlet Tömörkénynek címmel. 7 1912 örömök, remények és kudarcok éve. Az új év első napjaiban országos hírt szerzett neki, hogy a Petőfi Társaság kétszáz koronás Bulyovszky-díjjal jutalmazta A pannóniai légió dala című elbeszélő költeményéért. Ez ráirányította tanártársainak a figyelmét, de fölrázta szegedi barátait is, hogy tegyenek már Juhászért valamit. Ékkor indítottak mozgalmat a költőnek szülővárosába való áthelyezésére. E kezdeményezés jegyében választották be május 16-án a Dugonics Társaságba. Reményei azonban most sem váltak be. Ősszel megint vissza kellett mennie Szakolcára. Kosztolányi is hiába biztatta új verseinek kötetben való megjelentetésével, ez is késett még, éveket. Szeptember 24-én Borsodi-Bevilaqua Bélának, a Nemzeti Múzeum tisztviselőjének panaszolta el, támogatást remélve, vigasztalan helyzetét: „Nemsokkal azután (mert a Bulyovszky-díjat elnyertem), a szegedi írók mozgalmat indítottak Szegedre helyezésem érdekében. Ezért (bízva ebben) nem alkalmatlankodtam Önnek, de a szalmatűz ellángolt, s én ismét Szakolcán vagyok, helyettes tanár vagyok, sivár kultúrátlanság, orosz magány mélyén, elrejtve. Már-már belefásulok ebbe, de hol lesz akkor ambícióm, amelytől én (és talán mások is) vártam még valami szépet? Már hét éve tanítok, hat év óta oklevéllel, harmincadik évembe lépek, és itt és így vagyok: hatvan forint »tiszteletdíjjal« — egy tót községben.“ Szeptember 30-án Babitsnak hasonlóan kesereg: „Még mindig itt és így vagyok, és félek, ezután mindig rosszabb lesz már. Orosz regényekben élem ki magamat, végtelen orosz bánat: ez az életem, ez. Hogy vagy, mit csinálsz? Ti boldog pestiek!“ Október végén húgával közölte: „Ismét folyamodtam áthelyezésért, rendes tanárságért, direktorom tanácsára.“ Mégpedig Babits újpesti állását pályázta meg;