Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Slavenka Drakulić: A félelem hologramjai (regényrészietek)
Slavenka Drakulič nézi), lefolyik a fehér mosdó kerek nyílásán, a szám már kiszáradt a vágyakozástól. Nyelvem puskaporszárazságú. Amikor a csap gyöngyözni kezd a hidegtől, leveszek a polcról egy homokszínű, apró barna levelekkel díszített papírpoharat. Színültig töltöm. Akarattal. íme, ez az! Most aztán inni fogok, inni, inni. Egy pohárral. Kettővel. Aztán már nem is fogom számolni. Gyümölcsszörpöket iszom majd. És narancslét hosszú, keskeny, talpas üvegpohárból, szalmaszállal és sok-sok jéggel. A nyelvet kékre színező sötét áfonyaszörpöt. Rostos szamócanektárt és valódi limonádét, amelyet sokáig kell kevergetni kiskanállal, hogy elolvadjon az alján a cukor. Hab nélküli sört, kólát citromszelettel, keserű schweppes-et, frizsiderhideg tejet, ásványvizet, vörös bort. Reggelire tejeskávét iszom majd, délután Earl Gray teát, aztán kávét, tejszínnel. Ha éjszaka szomjúságra ébredek - mert azt álmodtam, hogy iszom a tengert sötétben csorgatom majd tele a poharat, csukott szemmel iszom meg, és egyszerűen visszafekszem az ágyba. Ki se megy a szememből az álom. Az első kortytól elzsibbadtak a fogaim. Gyorsan kortyoltam még kettőt, mintha valami kellemetlen dologtól szeretnék megszabadulni. Nem győztem tovább. Ne ilyen gyorsan, istenem, miért ilyen gyorsan! A pohár még félig volt vízzel. Idd meg ezt, mondtam magamnak, és a számhoz emeltem a poharat. Muszáj! Ahogy a következő kortyot lenyeltem, a gyomrom összerándult, és úgy tűnt, hányni fogok. Félelem. Összegyűröm a poharat, megkapaszkodom a mosdó szélében, és sírni kezdek. Könnyeim ugyanabba, a mosdó alján lévő nyílásba hullanak, amelyen eltűnik a víz. Könnyek. Víz. Könnyek. Víz. Mit ért mindez, ha nem ihatok? Testem, amelyet ki kell szakítani a környezetből. Elválasztani a tárgyaktól, amelyekhez, ha ébren van, szívósan ragaszkodik, attól félve, hogy nélkülük szertefoszlik. Állandóan megtántorodom. Félálomba merülök ágyamon, hogy még fáradtabban ébredjek, újra fel kell fedeznem környezetemet. Tablettákat kapok, de tőlük álmaim lidércesekké válnak. Nem tudok egészséges, mély álomba merülni. Ha fölébredek, továbbra is csukva tartom a szemem, és fekve maradok, mintha mégis inkább a lidérces álmokat választanám, mint a kínzó ébrenlétet. Ismét járok - ez biztos. Támasz nélkül járni - ez is jelenthet valamit. Óvatosan kell lépkednem, nehogy elessek. Már el tudok menni az ajtótól az ablakig vagy a vécéig. Tegnap kivették a katétert hólyagomból, az ágyamon feküdtem szétvetett lábakkal, a nővér leengedte a katétertartó légpárnát, majd egy hirtelen rántással kihúzta a gumicsövet. Megfeszítettem magam, nem fájt, pedig fölkészültem a fájdalomra. Örömmel mutatta meg a csövet, mintha valami közös vállalkozásról lett volna szó. Hát ezt is megértük, mondta, sokkal könnyebb lesz ezután. Elmosolyodtam. Nem értettem, miről beszél. Mit értünk meg? Menjen ki a vécére, vizeljen.
