Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Slavenka Drakulić: A félelem hologramjai (regényrészietek)
A félelem hologramjai Úgy mondta ezt, mintha tökéletesen biztos lenne abban, hogy most vizelnem kell, mintha ettől fogva ez egyértelmű és magától értetődő lenne. Talán nem is tudja, hogy az ilyen betegek évekig nem vizelnek, azt a néhány cseppet kivéve, amit akkor csurrantanak el vagy tartanak vissza, amikor eszükbe jut? A húgyhólyag feszítése idegen, elfelejtett érzéssé válik. Hasizmaim feszülnek, enyhe fájdalmat érzek. Nyilván a katétertől. Nem kell vizelnem. Megfogta a kezem, segített fölkelni, és a vécére ültetett, mintha különösen önfejű gyerek lennék, és ő jobban tudná nálam, kell-e vizelnem vagy sem. Ott maradtam a félhomályos mosdóban, a vécékagyló deszkáján ülve, derekamra szorítva hálóingemet. Az a feszítő fájdalom a hasam mélyén nem hagyott alább. Tudtam, hogy csak el kell lazítanom magam, és megszűnik. De nem bírtam. Nem. Hétrét györnyedve ültem, mindkét kezemet a hasamra tapasztottam. Izzadságcseppek hullottak térdemre. Féltem vizelni. Nem, mástól féltem: attól, hogy ellazítom izmaimat, megpróbálok vizelni, és ugyanúgy, mint eddig - csak néhány csepp csurran majd. Féltem a kudarctól, a hiábavaló erőfeszítéstől, az értelmetlen műtéttől, a dialízisre való visszatéréstől. Ha legalább elodázhatnám a pillanatot, minél tovább halaszthatnám, amíg össze nem szedek annyi bátorságot, hogy elviselhessem a vereséget. Úgy tűnt, most válik kérdésessé minden: nem a váróteremben és nem a műtőben. Most. A csukott ajtón keresztül hangok szűrődtek be a folyosóról, lépések zaja, keréknyikorgás, rádiózene, a nővérek kiáltásai. Elgurították az ételszállító kocsit is. Valaki a kezét mosta, és türelmetlenül, többször egymás után meghúzta a folyékony szappan adagolókarját. A mellettem levő fülkéből vízzubogás és ajtócsikorgás hallatszott. Aztán hirtelen meghallottam egy zajt, amely kivált a többi közül, egy végtelenül új hangot. Saját vizelésem zaját. Bő, folyamatos sugár. Megragadtam a fogantyút, kicsit fölhúztam magam és fölcsaptam a villanyt. Terpeszben álltam, előrehajoltam: a sötétsárga vizeletsugár a porcelán kagylóba zuhogott, megfestve a kagyló vizét. Fölegyenesedtem. A meleg folyadék végigfolyt combjaimon, ösz- szekeveredve az izzadságpatakokkal: nem hagytam abba a vizelést, a víz feltartóztathatatlanul tört ki belőlem. Alátettem a kezem: éreztem, ahogy megtölti a markom, túlcsordul a szélén, átbújik ujjaim között és lecsorog a földre. Ammóniára emlékeztetett. És mosatlan ruhára. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy itt, a vécékagyló fölött, a kicsempézett mos