Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Slavenka Drakulić: A félelem hologramjai (regényrészietek)
A félelem hologramjai Vízről álmodoztam, különösen nyáron, amikor a zágrábi kórházban feküdtem. A szoba nyugatra nézett. A redőny féloldalasan lógott. Nem lehetett leengedni. A légkondicionáló már régen bedöglött. Az ágy matracát műanyaggal vonták be. Még nyáron is rajta hagyták. A műanyagra vékony lepedőt terítettek. Órákig kell a levegőtlen, vakítóan fényes szobában feküdni, a hátamhoz tapadó lepedővel. Az izzadság nedves foltja lassan terjed, mint a habfehér óceánban úszó sziget. Az izzadság végigcsorog halántékomon, befolyik szemembe, számba. A pata- kocska tovább kanyarog a nyakamon, melleim közt kalandozik, hogy a hasamon több ágra szakadjon. A csöppek lassan gördülnek végig lágyékomon. Szomjas vagyok. Száraz, cserepes ajkamról már hámlik a bőr. Lenyalom az iz- zadságcseppeket: nyelvemet és szájpadlásomat ragacsos lepedék borítja. Nyelném a nyálamat, de.már nyálam sincs. Vizet kellene innom, legalább egy kicsit. A nővér műanyag pohárkában langyos, édeskés vizet ad (nem akarok hideg vizet, csak még jobban csábítana az ivásra), és azt mondja: csak egy keveset! Igen, csak leöblítem a szomjúság sós ízét. Nem fogok inni. Tudom, hogy nem ihatok. Előbb csak tartom majd kezemben a poharat, és nem hajtom fel, noha kívánom. Ez gyakorlat. Azután megszagolom majd. Szaga nedves növényekre, pincére emlékeztet. Rituális mozdulattal megnedvesítem majd ajkaimat és nyelvemet. Az első korty egészen apró lesz, óvatos, ellenőrző. A másodikat úgy veszem majd a számba, mintha ennék, mint egy falatot, mint egy harapás almát - és lassan rágni kezdem majd, fölaprítom, kásává változtatom, amelyet aztán végtelenül lassan fogok lenyelni. Sokáig érzem majd nyállal elkevert ízét. Végül csak a nyál ize marad. Aztán az is fölszívódik. Nehezen viselem el a szomjúságot. A víz a rögeszmém, a hóbortom. Szenvedélyes megszállottja vagyok, akár az ellenségnek. Fizikai tulajdonságai vannak: rugalmas, fényes, tökéletesen átlátszó testű. Látom magam körül, minden irányból leselkedik rám: a csapból, a borból, a tejből, a tengerből. Vigyáznom kell, állandóan óvakodnom. A víz a halál egy darabkája. Néma, csábító rugalmasság. A poharat félig kell tölteni, soha nem színültig. Mindenhez, ami folyékony, óvatosan kell viszonyulni. Még véletlenül se elmélázva. Nem szabad az utolsó cseppig kiinni a poharat. Számolni kell a veszély- lyel, és ellenőrizni kell, nem pedig átengedni magadat annak a szimpla élvezetnek, hogy vízzel oltsad szomjadat. Ismerek egy párizsi lányt, aki már tizennégy éve jár dialízisre, és ebédlőjében egy miniatűr szökőkutat tart. Ha szomjas, bekapcsolja és nézi a vizet. így ül az Ecoles utcai lakásán, nyomasztó nyári délután van. A redőnyöket leengedte. Működik a légkondicionáló. Ennek ellenére alig lélegzik. Izzad, és mohón bámulja a vizet. Tehetetlen forróság telepszik rá. Apám nem is iszik, mert nem bírná abbahagyni. Inkább jeget eszik. Kanalazza a tört jeget, és hosszan, hangosan rágja. Néha bort is kever a jégbe. Ez különleges csemegének számít, örömmel fogyasztja. Bementem a mosdóba, kinyitottam a csapot, és a falnak támaszkodtam: folyjon előbb egy kicsit. Nézem az egyenletes sugarat (mint ahogy az a lány a szökőkutat
