Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Slavenka Drakulić: A félelem hologramjai (regényrészietek)
Slavenka Drakulič tot. Széteső, irányíthatatlan testrészeim tömege bizonytalanul hintázik, reszket zihál, csúszkál, esik, csoszog, veszettül inog, és úgy tűnik, bármelyik pillanatban elvágódhat. De nem fog. Lélegzet után kapkodok, közben úgy tűnik, egész pillanatokra eltűnik az a másik, az a kettősség, ami két darabra szakított a hosszú fekvés idején. Nincs olyan elme, amelynek akár legkisebb gócpontja is szenvtelenül szemlélné a vonagló testet. Az agy csak arra szolgál, hogy összpontosítson arra az első lépésre. Szemem akadályok után kutat, amíg tántorogva sikerül átlökni korlátomat a küszöbön. Járok. Meg kell őriznem az egyensúlyomat. Nem szabad megbotlanom. Egyik kezemmel a korlátba kell fogódzkodni, a másikat a sebre szorítom, és járok, lábaimat váltogatva. A hosszú, sima folyosót sárga fény világítja meg, olyan így, akár egy alagút, amelynek végén, rettenetes mélységben, az ajtót látom. Vagy csak látni vélem, mert tudom, hogy ott kell lennie, mert ennek az erőfeszítésnek nem is lenne értelme, ha az alagút végén nem lenne kijárat. De nincs erőm arra gondolni, mi lehet a távolban, már a távolság látványa is szédülést idéz elő, és kifáraszt. Soha nem kényszerültem milliméterekben mérni a megtett utat, számolni a fényesre sikált linóleum csúszósságával, figyelni a korlátra, amely lent pálcikává keskenyül, de az egyetlen támaszt jelenti, kikerülni az úton fölbukkanó akadályokat: egy mérleget, kerékpárt, szemeteskosarat, tálalókocsit, orvosságos asztalkát, egy nyitva hagyott, vagy hirtelen kinyílható ajtót. A tárgyak és az emberek elbátortalanító sokasága. Magam elé nézek: a meghódításra váró tér észlelése. Ha képes lennék ezen törni a fejem, rögtön föladnám: egyértelmű, hogy a folyosó végén ajtó van, mögötte lépcső, majd egy kanyargó, hosszú folyosó, újabb ajtó, az utca, újabb utca, a város. Ez vagy egy másik. Épületek, szobák, lépcsők, fölvonók, autók, földalatti vasutak, repülők, más városok - mindezt lehetetlen elképzelni is, nemhogy megérteni. Kevés időm van. Csak pillanatokra tudom magam elkapni. Csak apró részleteket, mikroszkopikus részecskéket értek meg. Nem különböztetem meg a napot és az éjszakát, a délelőttöket és a délutánokat. Egy pillanat, amelyben kinyitom a szemem és meglátom a nővér tarkóját - apró, világos szőrszálak, a szemöldökvégi pelyhecskék, az a pillanat, egy pillanat, amikor kaparni kezdett a torkom, vagy megcsikordult az ajtó. Beáll egy ritmus, majd eltűnik, otthagy, hogy egyedül dűlőzzek ebben a térben, amelyben nincs mihez igazodnom. A falhoz csúszok. Műanyag papucsban lépegetek. A papucstalp száraz, csikorgó csosszanása hallatszik, mintha szűz hóban taposnék utat. Hét-nyolc lépés, majd egy félkör után vissza. Már fáradt vagyok - talán megihatnék egy pohár vizet. Elmehetnék a mosdóig, telecsorgathatnék egy poharat, majd az ajtófélfának dőlve „elgondolkodva, kicsit elmélázva meginnék egy pohár vizet“. Nem emlékszem, mikor tettem meg ezt utoljára. Sok éve már. Kellett némi idő, hogy leszokjak a vízről. Most úgy tűnik, megkockáztathatnám.
