Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Kulcsár Ferenc: Imádságok III. (miniesszék)
Kulcsár Ferenc fia, s Ugyanőt, aki tanítása szerint „fia“ Istennek; a „különbség“: Athénban még látszólag demokrácia van, Jeruzsálemben viszont már a farizeusok „diktatúrája“, ahol a más nézetet valló „lázadót“ 30 ezüstért be lehet súgni, s e besúgás nyomán kivégezni. Még és már: egynemű irányultság, melyben a gyilkolás megengedett.) De mit is lobbant fel Szókratész a Symposion nagy éjszakáján? Az emberi tudatot: az önmagában és önmagáért lévő Gondolatot, amely nem egyéb, mint az önmagában lévő Szépség - a lélek legszebben gondolkodó, ezért a Lé ;zőt megismerő pillanata. S ahogyan mindezt megcselekszi! A Symposion, a Lakoma bölcsei Erószt dicsérik sorra, ki-ki tudása, „belátása“ határain belül. Nagyjában-egészében „kiderítik“, hogy Erósz a legfőbb isten, mert a keletkezés sorrendjében mindjárt az „összevisszaság“ és „a mindennek örök maradandó széke, a tágmellű Föld után“ ő van - Erósz. S a „bölcsek“ hetet- havat összehordanak látszólagos magasztalására, mintegy leleplezve önnön nemtudásukat, s megteremtve a „színhazugságot“. Végül Szókratészé a „szó“, aki a „lélek" által szétzúzza s megépíti Erószt: látszólagosból levővé teszi. Hogyan? Erósz, azaz a szerelem - mondja - a szépség és jóság utáni vágy. Amire pedig vágyunk, az hiányzik belőlünk, vagyis Erószból (a szerelemből) hiányzik a szépség és a jóság; következésképp Erósz nem isten, mert isten nincs szépség és jóság hiányában. Továbbá: Erósz (a szerelem) nem boldog, mert csak az boldog, aki a szépség és jóság birtokában van. Kicsoda hát Erósz, mi hát a szerelem? Hiány! A „hiány“ halandó és halhatatlan között; a halandó vágya a halhatatlanra, az ember sóvárgása Isten után, hogy a mindenség önmagával összeköttessék, s egy legyen és egész. így: Erósz (a szerelem) az ínség és a bőség ölelkezése, s e nászból születik a szépség utáni vágy. Kifejtve: a szerelem a „faragatlan, piszkos, sarutlan, hajléktalan, mindig a földön, takaró nélkül aluvó, kapualjakban, úton-útfélen, szabad ég alatt éjszakázó“ ÍNSÉG és a „jóság és szépség körül forgolódó, rátarti és heves, mindig valamiben mesterkedő, belátásra sóvárgó, szellemes, egész életében bölcsességszerető, iszonyú varázsló, méregkeverő és szemfényvesztő“ BŐSÉG forró ölelkezése; az a „közbenlévő“, mely a halandót kíséri a halhatatlan felé; az a „Szerető“, mely a halandóban a „Szeretett Lényre“ vágyik, hogy része legyen a Szépségben. De mi lesz azzal, aki részesül a szépségben? Először ezt mondjuk meg: Mi lesz azzal, aki részesül a jóságban? Ez „emberibb“: boldog lesz, „mert a jóság birtokában boldogok a boldogok“. S mivel „mindig mindenki ugyanazt szereti“, tudniillik a jóságot, ezért mindannyiunk legkínzóbb szerelme a jóság, vagyis a boldogság utáni sóvárgás, mert azt szeretnénk, hogy miénk legyen egyszer s mindenkorra. Tehát a szerelem célja: örökre bírni a jóságot! Milyen műveletet követel ez meg a halandótól? Tudjuk, minden ember maggal terhes, ezért nemzeni vágyik, mégpedig a szépségben való foganás által; így, ezért valójában a szerelem nem is a szépségre vágyik, hanem „arra, hogy a szépségbe nemzzen és szüljön“, mert a foganás az em-
