Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Kulcsár Ferenc: Imádságok III. (miniesszék)
Imádságok 111. her számára a halhatatlanság: „Férfi és nő eggyélétele: nemzés és foganás... isteni művelet, a halandók életében valami halhatatlan elem. „Ezért ha a nemző a szépséghez közelít, megcsitul, és örömmámorban fogan és nemz. Az ember magtól terhes, ezért szépségbe nemz. Testileg. És lelkileg? Mondhatjuk-e, hogy az ember a lelkében is magtól terhes? Mi a lélek? Az, ami az emberben önmagában való: a megismerés tárgya s egyben a megismerés eszköze; az, ami tudja az emberben, hogy a létezők a gondolatokban vannak, nem pedig a dolgokban. Vagyis a lélek tudás: tudása annak, hogy a dolgok mulandók, de a tudás múlhatatlan; ugyanis ha múlandó lenne, akkor nem tudás lenne, hanem nem-tudás. De a lélek tudás: az OK tudása. Az OK pedig nem egyéb, mint a magában való Abszolútum, amelyben a7 összes többi létező részesül, általa van. Például valami nem azért szép, mert’Kerek, vagy karcsú, vagy színes stb., hanem az OK megléte miatt, vagyis mert a magában való Szépségben részesül. Azaz: a Szépségből szépségek keletkeznek, de Szépség soha, mert ő az Abszolútum. Végső soron tehát mindennek egyetlen oka van: Isten, aki soha nem keletkezhet önmagából, hanem csak őbelőle keletkezhet minden. S a lélek valamiképpen tudója ennek, s ezáltal annak is, hogy az ő szépsége az 0 Szépségében részesül, mivel vele egynemű s ezért halhatatlan: nincs módja befogadni a másneműt, a halált! Kérdezzük meg újra: Mondhatjuk-e, hogy az ember a lelkében is magtól terhes? Láttuk, hogy igen: megismerésre tör, méghozzá úgy, hogy szépségbe nemz- lelket keres, hogy lélekbe foganjon halhatatlanságot. Az ilyen magtól terhes lélek „kóvályogva keresi a szépséget, hogy foganjon benne“. Egyrészt boldog, ha párosodhatnékja idején szép testre lel, másrészt még boldogabb, ha a szép test szép lelket is visel: közösülni vágyik e megtalált szépséggel, azaz teherbe ejteni e kettős szépséget önnön kettős szépségvágyával, izzó szerelme halhatatlanságával. Ezután minden figyelme ráirányul, „jelen- és távollétében egyre csak rágondol“, s e cselekedetsor nem egyéb, mint a vágy, hogy a megtalált szépséget, a „szeretőt“ szépségre nevelje: a „szeretőből“ „szeretett lényt“ formáljon. Már tudja, hogy „mindig mindenki ugyanazt szereti“, és hogy minden test szépsége egyugyanaz, s mindbe szerelmes az ember, ezért most már a lélek szépségét mindennél többre becsüli. S azt akarja, hogy az a másik megtalált lélek, akire éjjel-nappal gondol, az ő közvetítésével megtudja, hogy „mindenben egy és ugyanaz a szépség van jelen“, ezért ezután már ne az egyedi szépet, hanem a „a szépség tengerét“ szemlélje, mígnem ezen a tengerzésen át- az ő kalauzolásával és vele egy ütemben - meg nem pillant egyetlen olyan ismeretet, amely épp e tengerző szépségre utal. S akkor együtt jutnak el Erósz (a szerelem) kíséretében a szerelem végcéljához: magához a Szépséghez, „ami mindenekelőtt s örökkön való, nem keletkezett, és nem vész el soha, nem növekszik és nem csökken“. Ez a szerelem helyes újta: „a szép testektől a szép tettekhez, a szép tettektől a szép ismeretekig, s innen végezetül ahhoz az egyetlen ismerethez, amelynek tárgya maga a Szépség, és így megismerjük a végső Szépséget“. De mi történik velük ezután? A tiszta érintkezett a tisztával - s ez a természet rendje szerint való -, egynemű lelkűk összeért, egy lett a „beszédük“ - értik egymás „szavát“. Ez lenne az élet értelme? Most, hogy íme ketten állnak - kalauz és kalauzolt, szerető és szeretett - a Szépség előtt, a szépségnek most már nem
