Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Kulcsár Ferenc: Imádságok III. (miniesszék)
Imádságok III nával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz erény, hanem az erényből vagyon (...) akár elbocsáttok, akár nem (...) én semmiképpen sem fogok másként cselekedni, még akkor sem, ha százszor kell is meghalnom.“ Ki ez a rejtélyes valaki, akinek a maga megfoghatatlanságában „keresve se találjuk mását se a ma élők, se a rég megholtak között“, s aki Istennek „szenteltetett“, mert tőle kapta tudását a létről, ezért része lesz a halhatatlanságban, a vele való együttlétben? Nem, nem Ő, aki 432 évvel később egy másik, még nagyobb éjszakát lobbant a világra, s aki szinte ugyanezekkel a szavakkal áll majd a bírái előtt, s akiről poroszlói is szinte ugyanazt mondják majd, mint a mi rejtélyes valakinkről: „Soha így ember nem szólt, mint ez az ember.“ Ki hát ő, aki közvetlenül halála napja előtt szédületes mélységű tudással elmondja „tanítványainak" a lélek halhatatlanságának rejtélyét, akárcsak ő, Jézus, az utolsó vacsorán? Bevallom, a bújócska részemről tudatos, amolyan írói fogás - részben. Részben, mert másrészt jómagam is az egyik legnagyobb rejtélynek érzem ezt a Jézus előtti Jézus-jelenséget, elsősorban és főleg azért, amit „emberünk“ a lélekről vallott - s nincs is rá elfogadható magyarázatom; „ésszerű“ válaszom ugyan lenne, de ebben az esetben éppen az „ésszerűség“ lenne a tökéletes csőd. Ezért erről inkább hallgatok. Beszéljünk inkább róla, a rejtélyes „emberről“ -Szókratészről. S az emberiség egyik legnagyobb, legfényesebb és legmeghatározóbb éjszakájáról, a Platón megörökítette Symposionról, amikor is Szókratész megkísérli a lehetetlent: Athén bölcsei előtt - és ámulatukra - „tűhegyre szúrja a világot“, s mintegy elő- Hegyibeszédet mondva, kifejti a jóság-szeretet-szépség-halhatatlanság világ- egyetemben történő működését. Az első és legfontosabb: Szókratész tudja és megvallja, hogy nincs birtokában az igazságnak; az eredendően benne élő isten tudja, hogy nem tud semmit, csak ennyit: legyünk alázatosak a Tudás előtt, hogy szabaddá váljék a tudatunk a semmit nem tudás sötét börtönében. S ha így cselekszünk és e szerint élünk, rács támad a börtön falán, s szabad tudatunk megérinti a Tudást: a rácsok közt betörő fény rést hasít sötét börtönben szenvedő testünk sötét börtönén, s dadogni kezdünk, majd - ha kellően alázatosak vagyunk - beszélni. Miről? A fényről, amely börtönünkben testünk börtönébe jött. E két börtönről, e kettős rabságról, e kettős leláncoltságról. Arról, hogy mi ez. S arról, hogy a nyomo- rultság e két lakatját mi zúzhatja szét. Természetesen az életünk előtt meglévő tudatok bennünk sűrűsödő szintézise, és a mi szabad, alázatos tudatunk „hozzáadása“: tudásunk arról, hogy semmit sem tudunk, csak a.már meglévőt s magunkat. Sok ez? Vagy kevés? Egyik sem. Gondolkodás-egy éppen sóhajként elvesző, igy-úgy még leiedző demokráciában, a szabad tudat halálraítélésének alkonyán -, gondolkodás az emberről, végső erőfeszítés azok megértéséről, akik őt, Szók- ratészt halálra ítélik, mert gondolkodik. Halálra ítélik — 30 szavazattöbbséggel a „bírák“. (Érezzük, idegszálaink is tudják: ő az, Szókratész, aki VAN. Következésképp elviselhetetlen a többi élő számára, ezért meg kell ölni - 30 szavazat- többséggel. S 432 évvel később Öt is, aki „Ugyanő“; Őt, aki tanítása szerint Isten
