Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Kulcsár Ferenc: Imádságok III. (miniesszék)
Imádságok III. többit is meghódítja - éppen, mert bűntelen? Ő lenne a világ minden bűnét fókuszába gyűjtő kegyelem? A logika szerint igen. S a keresztény hit szerint ugyanúgyAmikor remekműveket olvasunk, hallgatunk vagy szemlélünk, minden esetben mintha kegyelemben részesülnénk. Mintha csak a remekművek a jézusi logika szerint „működnének". Vajon miért van ez így? Gondolom, azért, mert ugyanazt teszik, amit Jézus tett: a világ egyetlen igazi pontjából fakadnak, a világ egyetlen valóságából, az egyetlen realitásból, abból a pontból, ahol megtörténik a metamorfózis: a bűn kegyelemmé válik, s meghódíttatunk. Aki József Attilát olvas, Van Gogh-képet szemlél, Bachot vagy Mozartot hallgat, az azt mondja: igen. Igen, ez a megrendülés a bűn visszavétele, örök hiányunk megszüntetése, a teremtés megtestesülése. Egyszerre a szomjúságunk és italunk - az „isteni" szépség. S ilyen értelemben a Szépség: a bűn metamorfózisa, kegyelemmé válása; méghozzá a világ fordulópontján, az egyetlen reális ponton: s bármily meglepő, a logika ide vezet bennünket - ez a fókusz maga Jézus, a teremtés Igéje; ez az a megtalált pont, amely által kimozdíthatjuk helyéről a világot, helyesebben „működésbe hozhatjuk", hogy igaz legyen s ezáltal valósággá váljék; esztétikai, etikai és hitbeli valósággá. Éli ámUlók, hogy elmúlok. Hosszú ideig úgy hittem, hogy József Attila e négy szava nem több - és persze nem is kevesebb -, mint egy tündéri szójáték, a lángésznek egy „elhulló" és „elvesző" sóhaja, amely szép ugyan, sőt szépséges, de „csak" ennyi. Ma már tudom, hogy tévedtem, helyesebben, megálltam félúton. Mert hogy szép, sőt szépséges, ez igaz - de ennél mérhetetlenül több is. Én ámulok, hogy elmúlok. E négy szó, ez az emberi Gondolat - istenem, hogy a nyelv mélyéről ezt üzened nekünk! A nyelv mélyéről, ahol a nagy misztérium: a teremtés, a bűnbeesés és a kegyelem végbemegy! Látjuk, látnunk és tudnunk adatik, hogy a nyelv nem egyéb, mint a nagy misztérium: a teremtés, a bűnbeesés és a kegyelem inkarnációja. Igen, megtestesülés: világmindenség méretű dráma, a nagy Előadás, mely itt, a „közbülső színpadon", a Földön adatik elő, s amelynek mindannyian szereplői és nézői vagyunk egyszerre - egy Időben. S éppen ettől, emiatt, ezáltal olyan „infarktus“-előttien forró, olyan szívszorítóan ellentmondó, s olyan kegyelemittas katarzisba mélyülő és magasuló egyszerre - minden ember, minden földi lény, minden lélek esetében. Én ámulok, hogy elmúlok. Tündéri szójáték? Sokkal inkább egy „angyal" sóhaja! A „dolgok legszebbje és legtörékenyebbje" üzen nekünk, igen, mintha maga a teremtés sóhajtana, mintha a legsúlyosabb, mégis a legáttetszőbb kristályedényből szállna felénk ez a négy szó. Hiszem, hogy nem káromlás, mert képzeletem mélyén, az ihlet és a hódítás mélyén nem érzek ellenkezést: Jézus, az ember tökéletesen ezt a négy szót mondja a kereszten feláldozása pillanatában: Én ámulok, hogy elmúlok. Hogy a Fiúisten még hozzátegye persze: Az emberért. Azért az emberért, akiről József Attila ezt mondja: „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul." S ez mit is jelent?
