Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Viktor Jerofejev: A sárcipő; A széplány szemű herélt kandúr (elbeszélések)
A sárcipő Nekilátott, hogy fölszedje. Az egyik füzeten nyomot hagyott valakinek a cipője, és az oldalai szamárfülesek lettek. Zoja Nyikolajevna nagyon nem szerette a rendetleneket. Az egész osztálynak megmutatta a saláta füzeteket, két ujjával fogta meg a sarkukat, ahogyan a döglött egeret fogják meg a farkánál. Végül is elolvasta Ehrenburg könyét. Semmi különös. Valamilyen művészekről volt szó benne. Vitatkoztak egymással. Unalmas volt. Amikor a kisfiú összeszedte füzeteit, az öltözőben már senki sem volt. Zavartan álldogált, nem tudta, mit csináljon. Hová tegye a sárcipőjét? A fogas alatt hagyja? De vajon megkímélik-e? A kisfiú előtt felrémlett a nagyhangú nagymama, aki átélte a blokádot. Csengetés hallatszott. Zoja Nyikolajevna nagyon nem szereti azokat a tanulókat, akik elkésnek. Sarokba állította, a tanulmányi vezetőhöz küldte őket, akinek „Potyká“ volt a csúfneve. A kisfiúnak kipirult az arca. Kinyitotta az iskolatáskáját, oda akarta berakni a sárcipőt, de nem fért bele. Hirtelen támadt egy ötlete. Az egyik fél párat nadrágjának jobb zsebébe, a másikat a bal zsebébe dugta, ebbe nehezebben ment be, akadályozta a zsebkendő; kihúzta és ingzubbonyának felső zsebébe tette át; most mindkét sárcipő befért, csak a sarka lógott ki kissé. Az ingzubbony végeit ráhúzta a zsebekre, szorosabbra húzta derékszíját, amelyen „S“ betű volt látható, megigazította a ruháját, és kiszaladt az öltözőből. Az igazgató a lépcső tövébe állt. Az igazgató személyesen. Lehetetlen volt elsurranni mellette. Az igazgató arca félelmetes volt. Észrevette a kisfiút, és egy lépést tett feléje. Az igazgatónak hányingere volt a gyerekektől. Frontharcos lévén, fájt neki, hogy egy iskolában kapott állást. Magasabbra törekedett. Különösen ellenszenvesnek tartotta azokat az illedelmes kisfiúkat, akikből gyermekszappan szaga áradt. Az igazgató figyelme most elterelődött: az örökké elkéső Izja Moiszejevics úgy repült feléje, akár a puskagolyó. Az igazgató elállta a lépcsőhöz vezető utat. Az igazgató így szólt:- Maga, izé... hagyja abba ennek az Ehrenburgnak a terjesztését! Az irodalomtanár felcsattant:- De hiszen mindenki olvassa!...- Mindenki! Elég legyen ebből: még hogy mindenki! Az irodalomtanár lekókadt, és a foga között sziszegte:- Elárult ez a nő! Az igazgató ökölbe szorította a kulcscsomót, és így szólt:- Maga itt van, a markomban! - és kulcsait csörgetve odábbállt. A kisfiú elsurrant a két dühös férfi mellett. Felszaladt az első emeletre, végigfutott a kihalt folyosó közepéig, lenyomta az ajtókilincset és összehunyorította a szemét. A tanteremben ragyogó, hideg fénnyel égett a lámpa. Zoja Nyikolajevna az asztalnál állt, és hangosan, tagoltan beszélt. Befejezte a mondatot, és a kisfiúra emelte a tekintetét. Ő az ajtónál állt: haja kopaszra nyírva, szeme fekete, füle lángvörös. Borzas volt. Iskolatáskája piszkos. A tanárnő szemügyre vette.- Mi van a zsebeidben? - kérdezte csodálkozva. Mind a negyven pár gyerekszem a kisfiúra meredt. A kisfiú hallgatott. Érezte,
