Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Simon Attila: Egy író magányos imája (Tíz éve hunyt el Hajnóczy Péter)
Simon Attila tak törni a mindennapi politizálás provincionalizmusából, és az időtlen művészet világpolgárai akartak lenni. A gesztus, mellyel elfordultak a közélettől, nem az élettől való elfordulást jelentette. Önmagukba nézve próbáltak a világ felé nyitni. A személyes hangvétel és a nyelv világteremtő ereje által megszabadultak a társadalom állította korlátoktól, és eljutottak az egyén belső szabadságához. Ha kezünkbe vesszük és elolvassuk a Hajnóczy összegyűjtött írásait tartalmazó kötetet, az életművön keresztül egy végzetébe rohanó személyiség útját követhetjük szemmel. Ez azért látszik ily markánsan, mert Hajnóczy művei annyira alanyi írások, hogy önvallomásként is felfoghatjuk őket. Műveiben központi helyet foglal el a személyiség megőrzésének, a szabad emberi akarat tiszteletben tartásának problémája. Hajnóczy számára alapélmények ezek a gondok, és állandóan visszatérő témái műveinek. Ha korai munkáit megvizsgáljuk, már nyomaiban felfedezhető bennük az az ellenségkép, amely későbbi írásaiban világosan megmutatkozik. Elveti a társadalomban érvényes játékszabályokat, és elítéli a hatalom viszonyát az emberekhez. Úgy érzi - s tegyük hozzá, jogosan -, hogy az állampolgár ki van szolgáltatva a hatalommal rendelkező embereknek és jogszabályoknak. Az első kötetének gerincét alkotó Márai-novellákban egy elmegyógyintézetbe helyezi „hősét“; jobban mondva egy olyan tipikus közép-kelet-európai gyógyintézetbe, ahol együtt kezelnek elmebetegeket és alkoholistákat. Ebben a közegben Márainak óráról órára szembesülnie kell az emberi kiszolgáltatottsággal és megalázottsággal. Habár ezek az élethelyzetek a valós életben is előfordulnak, itt sokkal sarkítottab- ban nyilvánulnak meg. Hajnóczy történetein keresztül a hatalommal szemben önbizalmát vesztő, tétova állampolgár lelkivilágát ismerhetjük meg. egy olyan emberét, aki elutasítja a fennálló rendet, de lényegében tehetetlen vele szemben. Egyedüli lehetősége az, hogy megőrzi belső függetlenségét. Hajnóczy tudatosan választja elbeszélései színhelyéül az elmegyógyintézetet, azt a világot, ahol az emberi létezés gyakran az ösztönök szintjére van korlátozva; így az ovasó élesebben szembesül mindazzal, ami bennünket körülvesz. Korai elbeszéléseiben a „hősök" általában a titokzatos és kiismerhetetlen hatalommal állnak szemben, amellyel szemben kívülrekedtségük miatt bűnösnek érzik magukat. Ez a konkrétan meg nem fogalmazott bűntudat feszültséget kölcsönöz az elbeszéléseknek. Hajnóczy azonban ki akart lépni ebből az „elátkozott" világból. A kiút keresését példázzák többek között A fűtő és A véradó című elbeszélései. A tejadagjától megfosztott s az emiatt fellázadó fűtő történetében arra keresi a választ, vajon erősebb-e a törvény az igazságnál. Az elbeszélés főhőse azáltal, hogy elutasítja a fölöttesei által felkínált megoldást, egyben elutasítja a társadalom elfogadott játékszabályait is, s ezzel kirekeszti magát a „normális emberek közösségéből'. A véradó című elbeszélés szintén azt vizsgálja, létezhet-e az általánosan elfogadottól eltérő, személyes alternatíva. Az átlagos falusi polgár életét élő mészáros egy nap rádöbben, hogy csodálatos módon hatalmas mennyiségű vérrel rendelkezik. amely megáradt folyóként zúg ereiben. Ez a szokatlan vérbőség különös vágyakat ébreszt benne. Rendkívüli adottságát az emberiség javára akarja fordítani, és véradónak jelentkezik. Ekkor azonban összeütközésbe kerül az élet rendjével, hiszen a társadalom tűrőképességét meghaladja ez a szokatlan eset.
