Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - G. Rozs Kata: Üzenet (kispróza)
Talán már nem is emlékszel semmire. Különben mindegy, lényegtelen. Az egészből bennem sem maradt meg több, mint az égbolt mély, áttetsző, gyermekien tiszta színe. Meg egy csipetnyi Valami Másból. És az a csipetnyi Valami Más is ugyanolyan gyermekien tiszta, éppoly áttetsző és mély, mint az a régi égbolt. Az állomáson, a sínek mentén álltunk. Ti a vonatra vártatok, én csak veletek maradtam. Lázas szövegelés folyt köztünk, mindenféle semmiségről. Annyira belemerültünk, hogy mit sem vettünk észre abból, ami körülöttünk történik. A sietősen jövő-menő embereket sem láttuk. Érdekelt is bennünket a kicsinyes, közönyös, közönséges külvilág! Azt sem tudtuk, egyáltalán létezik-e? De még ezen sem gondolkodtunk, annyira érdektelen volt számunkra az egész. A világ hatalmas, imbolygó ködében csak egyetlenegy szilárd pont létezett: az a talpalatnyi földterület, ahol mi négyen álltunk. Lassan esteledett. A perzselő nap hevétől felmelegedett föld lágyan lehelte ki magából üde, langymeleg, áprilisi illatát. Valaki szólt, hogy indul a vonatom. Nem bánom, induljon. Nélkülem. A szomszéd falu végén lakom, egy sóhajnyira innen. Gyalog is megteszem. Egyébként mindegy volt, hogyan vergődöm haza. Ószintén szólva, nem is nagyon akartam hazamenni. Semmit sem akartam. Csak még egy kicsit maradni. Veletek. így egészen más volt. Egy furcsa, különös, álomszerű világba emelkedtünk, bár a mennybolt azúrkék tengere messze volt tőlünk, nagyon messze. Lebegtünk, a tétován szen- dergő világban, de nem tudtunk magasabb szférákba emelkedni. Csak megleb- bentettúk pelyhedző szárnyunkat, félve a zuhanástól, bármely pillanatban készen a leszállásra, hogy lábunk alatt érezzük ismét az anyai szeretettel magához vonzó biztos talajt. Karunk mégis változatlanul a messzeség felé türemkedett, és az eleven képzeletté sűrűsödő végtelent ölelte görcsösen. Mintha valami láthatatlan kötélbe kapaszkodtunk volna, amely minduntalan kicsúszni készül a kezünkből, mégis csalogatón leng fölöttünk, csábítva, hogy újra meg újra utánakapjunk. Nagy terveket szőttünk, és úgy beszéltünk az elképzelt holnapról, mintha már a kezünkben tartanánk. Holott még ujjainkkal is alig mertük érinteni. Lehet, hogy csodáltál bennünket, lehet, hogy magadban csak mosolyogtál. Talán hittél nekünk, talán nem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy akkor még egészen másként láttuk a világot. Úgy, mintha nagyító lencséjén keresztül néztük volna. És szerettünk volna mi is nagyra nőni. Túl kicsinyek voltunk, a csillagokat így nem lehet elérni. G. ROZS KATA ÜZENET
