Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - G. Rozs Kata: Üzenet (kispróza)
G. Rozs Kata És főleg nem egyedül. Egyedül mindig félek. És félnék, tudom, a csillagok között is, ha nem lennének mellettem a barátaim. Félnék a zuhanástól. Ki tudja, mily hosszan zuhannék? És hová? Mégis, csábított a végtelen. Olyan erősen vonzott, hogy nem bírtam ellenálni. Akkor még könnyű voltam, de valami, de valami mégsem engedett, valami, ami a végtelen vonzásnál is erősebb volt. Ezt, ezt szerettem volna legyőzni. Ezt a valamit. A vonat indult, néhány rövid búcsúszó, aztán... semmi. Elmentetek. Indultam én is. Két év telt el azóta. Nagyon hosszú két év. Útjaink messze elkanyarodtak egymástól, elkeveredtek a világ hatalmas, kibogozhatatlan pókhálójában. Engem pedig, érzem, egyre erősebben és erősebben húz le a mélybe az a valami. És egyre súlyosabb leszek. Vagy talán?... Nem tudom. Keresek valamit. Egyre. Nem fogom feladni. Bár amit keresek, ködbe és homályba burkolózik. De sziporkázik belőle egy kicsiny, fehér fénysugár. Talán félrevezet ez is, mint a sarki fény? Kellene egy iránytű, mely megmutatná, merre induljak el. És kit hívhatok magammal. Nincs út, nincs egy társ, társakat kell találnom. Érzem, így nem élhetek. Úgy kellene már kezdeni valamit. De nagyon félek, hogy elszáll az idő, s én egyre súlyosabb és súlyosabb leszek. És végül én is elvegyülök. S nem lesz cél, nem lesz eszmény, amiért érdemes küzdeni. Most, hogy eszembe jutottál, két év után, megcsillant bennem egy kis reménysugár. Lehet, hogy vakmerő ötlet, mégis megpróbálnám, hogy téged hívjalak magammal mint egyik társat. Ha velünk tartanál, talán könnyebb lenne valamivel. Talán veszítene erejéből ez a könyörtelen, legyőzhetetlen gravitáció. Tudom, hogy vakmerő gondolat. Hiszen elképzelhetetlen, hogy ilyen őrült játékba belemenj. Mégis, miért írtam le mindezt? Nem tudom. Csak eszembe jutott, hát leírtam. Hogy egy kicsit könnyebb legyek.
