Irodalmi Szemle, 1991

1991/8 - Fábián Nóra: Elfutó dallam (novella)

Fábián Nóra majd ezek is elpusztulnak, és a hűvös homályban ringatózó tárgyak élőbbek, mint bármi, ami valaha is volt. írd meg, parancsolom, és elszántan nézek vele szembe, de tagadólag rázza a fejét, látom, újabb vallomás vajúdik benne, inkább én folytatom: Rögtön ész­revette, mennyi muzsika van benne, mi lesz velem, gondolta szórakozottan, és a levelek pörge táncába feledkezve álmodozott, mennyi esengés van bennük, ré­mület, pedig nem halnak meg, a leggazdagabb termés a most lehulló fényes ka­vargásban bújik talán, de mondd csak, a szépség hol van, melyre oly mohó vágyat teremtettél bennünk, apró kis villanások közömbös arcokon, gondolkodni taní­tasz, elhallgattatod ösztöneinket, akart hitünk szerint, hogy az értelemé legyen a hangosabb kiáltás, halk zizegéssel pusztulnak a semmibe, megcsúfolsz bennün­ket, Uram. megcsúfolsz, mert minden értelmünkkel, gőgünkkel vissza kell tér­nünk (ó, megint kigyulladt - piros olvad puhán hamvadó zöldbe) az érzékek által befogadható szépséghez, mintha hisztérikus nevetésed visszhangzana az imboly­gó alakokban, a formák is a kegyetlen nevetés ívére feszítve kavarognak életerő­sen és hiábavalón... írd meg. dühöngök, az isten szerelmére, írd meg végre Júdás imáját, ha már az előbbi képet nem fejezted be, pedig talán csak néhány ecsetvonás kellett volna még, de kelletlenül folytatja. Júdás görnyedt-ványadt teste megfeszül, ó. Uram... ki gyűlöletéből és magárahagyatottságából teremtett meg újra Téged (Figyelem arcát, persze unatkozik.), nézz rám, és haragos pillantása kutatva né­zett a tarka lombokon át, holmi eget keresve, s a nincstelenek dühével és a fia­talság bolond-boldog, egyszeri pátoszával imádkozott. Megnyomtam a vészcsengőt, hát ez megint mi? Mi az, hogy holmi eget keres­ve? Puff neki, már megint valaminek a rovására mond igazat. Bánom is én. írj valami személyeset, ne vágj szenteskedő pofát, ha már annyira nem fűlik hozzá a fogad. A tehetségnek száz arca van. De az övé életerősebb. Olyan dühödt fáj­dalommal gyűlölöm, mint gyönge az erőst, mint aki tudja, egy tőről fakadtak, és érez valami mély, félénken titkolt szeretetet a véréből vére iránt, amelyről ak­kor sem feledkezik el, ha szemben állva ;v pusztulás csöndjét hozták is el ajándék­ként egymásnak. Az élet szerelme fellobban ilyenkor, ölni készen vársz a gyön­gédségre. Értelmetlen, érte vagy ellene, ölni, mert nem tűröd, hogy belőled, akár ellentétként is. de még egy legyen, ölni. mert csak a tükörnek bocsátod meg, ha a te arcoddal néz vissza rád. ölni. mert jó ölni. ölni. mert a bűntudat és a szenve­dés majd a tiéd lesz. és igazsága a szenvedésnek van. Ha ereje nincs is. ha egyszer az életrevalóságért tagadni kell majd az igazságot, holmi pillangókergetésnek kell minősítem, akkor is. ha ez az ember legnagyobb és legszebb szerelme a min- denség iránt. A lehetetlen dolgok elszánt szeretete, a végletek csábító, kínos vil­lódzása. ez az ember, a pusztulásra ítélt szép faj, értelmetlenségénél fogva szép. Ilyen kétségbeesetten szeretni csak az ember tud. Ilyen gyilkolni készen. Mi van. kész? Ennyi az egész? Legszívesebben szájon vágnálak, nagy barom vagy te. semmit se fejezel be rendesen, hogy is volt az... a lány lebbenő szoknyá­ját figyelte a játék örömével... ugye. így volt. vidámabbat, nevetni akarok, jóí­zűen hahotázni. azt a másikat, azt mondd el. de a tükörkép szomorkásán tekinget rám. Minek? - kérdezi a haszontalan, és kezébe temeti fél arcát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom