Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Fölparcellázott égbolt tájékán járunk, majd a másik oldalon a hatalmas Igazságügyi Palotát véltem fölismerni, igen, egész biztosan az az épület volt, bár csak az oldalát láttam, majd valamit továbbhaladva, lassítva befordultunk egy hatalmas kapun az épület hátsó-oldalsó részlegébe, ahol azokat fogadják, akik nem maguktól jönnek, hanem akiket hoznak. Az oroszlános épületben szerzett tapasztalatok alapján ezen már nem is csodálkoztam. De legalább tudtam, hová hoztak, s hol vagyunk. Nem örvendeztem, de nem is búslakodtam. Az őr parancsára meglehetősen közönyösen és fásultan másztunk elő a Zöld Antalból. Bizony a nevezetes épület arról a helyről, ahol kiszálltunk s ahonnan azonnal szemügyre vettük, semmiben sem emlékeztetett palotára. Persze, jól nézne ki a világ, ha nem úgy lenne, hogy a bűnözők csak akkor kerülhetnek igazi és szoros kapcsolatba valamely palotával, ha azt kirabolják. Ámbár ha az ember jól belegondol, támadhat olyan kényszerképzete is, hogy nem egy mocskos kéz emeltetett már palotát, sőt odáig is eljuthat, hogy egyszerűen meg sem érti, mi köze lehet a palotának az igazsághoz, hiszen e két szó, illetve fogalom egymás mellett majdnem képtelenség. Vagy igazság, vagy palota. De a kettő együtt... Én például úgy voltam ezzel, hogy tíz éven át, tizennégy éves koromtól fogva tudtam ennek az épületnek a létezéséről, mert százszor is lementem előtte, de képtelen voltam felfogni, miért írnak ki ilyesmit egy épületre, bár hozzá kell tennem, hogy magának az épületnek a rendeltetéséről sem volt tiszta képem. Különben még a formája sem palotaszerű, csak egy eléggé jól kivitelezett óriási méretű betonkolosszus, s látszatra legfeljebb annyiban különbözik a többi modern épülettől, hogy nagyobb a lépcsője és több rajta a márvány. Már főiskolás voltam, rengeteg joghallgató barátom volt, de én még akkor sem tudtam, kinek, miért és hogyan üzemel ez a „palota“! Bárki elmagyarázta volna, de szégyelltem megkérdezni. Mellesleg, s ez lehetett a döntő, a dolog egyáltalán nem érdekelt. Tehát restelltem megkérdezni, meg nem is akartam. Magamtól pedig nem jöttem rá. Ehhez nem volt logikám. Az épület nevéből ugyanis rendes logikával ezt nem lehet kikövetkeztetni. Sok mindennel voltam én így, és máig is ezer dolog van, amit sehogy sem értek. És ez az értetlenség nemcsak végigkíséri az életemet, de nyomaszt is nap mint nap, mert érzem és tudom, hogy így nincs rendjén. Már gyermekkoromban is nyomasztott. Például hatéves koromban képtelen voltam ésszel fölfogni, mit jelenthet az, hogy „pincét becserepezni“. Anyámnak ugyanis azt írta nagyapám, hogy becserepeztette a pincét. Kanadában éltünk akkor, Calgaryban, oda jött a levél Európából. Amikor ezt meghallottam, töprengeni kezdtem a dolgon. A háztetőket arrafelé pléh vagy kátránypapír, esetleg zsindely borította. Másról nem tudtam. Eszembe se jutott, hogy a cserepeztetés a tetőre vonatkozik. Egyfajta cserepet ismertem csak: virágcserepet. És természetesen a pincét sem tudtam másnak elképzelni, mint föld alatti helyiséget. Úg y gondoltam hát, hogy a nagyapám a pincéjét körülrakatta virágcserepekkel. Éreztem azonban, hogy ez az értelmezés valahogy sántít, hiszen a pincének nem körül-, hanem becsere- peztetéséről volt szó. Sokat évődtem ezen, mert hát minek egy pincét berakni virágcserepekkel. Kérdésemre anyám végül megmagyarázta, hogy nem a pince falait, hanem a tetejét rakják be cseréppel. A pince pedig nem szobaszerűen kiképzett gödör, hanem egy ház a szőlőben, amelyben a bort tárolják. Persze, an-
