Irodalmi Szemle, 1991
1991/8 - Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt (regényrészlet)
Urban Sándor mást, igen, az egyik ember fegyvert akar fogni a másikra, a másik meg nem akar belenézni... Életemben először meredt rám fegyver, s minden bizonnyal meg is volt töltve, nem mulaszthattam el tehát a ritka alkalmat, hogy kíváncsian bele ne bámuljak a csövébe. Valóban volt egy kis sötétség a fegyvercső lyukában, ezt a feketeséget kerestem benne, mert valamikor olvastam róla, s néhány percnyi meddő erőlködés után csalódottan kellett megállapítanom, hogy ez is csak afféle propaganda, mint a délibáb vagy a tihanyi visszhang. Elmaradt az élmény, és furcsa módon nem éreztem semmi rendkívülit, se borzalmat, se félelmet, bár ehhez az is hozzájárult, hogy tudtam, annyi veszély sem leselkedik rám, mintha egy túróval telített puskaporos hordón ülnék. Sőt napok óta először találtam magam komikus helyzetben, magam sem tudom, miért, de így éreztem, s hogy mégsem gerjedtem nevető kedvre, annak az lehetett az oka, hogy még a meglehetősen kis ablakrésen is minduntalan beszivárgott a kocsi zord belsejébe az odakinn szabadon pezsgő élet látványa és zaja: valósággal fájt látni, hogy jönnek-mennek az emberek, sietnek, beszélnek, sőt talán még nagyobb is az utcaforgalom, mint megszoktam vagy elvártam volna, és nélkülünk. Nélkülem. Az ilyesmi lehangolja az embert. Egyszer már találkoztam ezzel az érzéssel. Persze a kinti forgalom és a változó utcakép nemcsak az elveszett szabadságot juttatták eszembe, hanem úticélunk iránti kíváncsiságomat is fölkeltették. Egyelőre csak annyit láttam, hogy a Kórház utcán haladunk a Metropol kávéház irányában, de ez még vajmi keveset mondott. Imre némán, összeszorított ajakkal és kissé meggörnyedve ült velem szemben, csak a szeme járt nyugtalanul: tekintete hol az ablakon, hol rajtam, gondolatai ki tudja, merre kószáltak. Mennyire más utazás volt ez, mint egy jó hónappal ezelőtt a zörgő éjféli villamoson, akkor is így ültünk szemben egymással, de más volt minden, én is, Imre is! Mintha nem is ő lett volna, az örökké jókedvű, izgő- mozgó, szerény és magabiztos Miki, amilyennek valaha ismertük, aki az interná- tusban hagyta, hogy az alsósok esténként mezítláb a gyomrán ugráljanak, hogy eddze a hasizmait, aki árnyékbokszolt és hangosan magolta az angolt, s nem bánta, ha ezért állandóan húztuk, hecceltük, ő maga nevetett ilyenkor a legjóízűb- ben, letörve ezzel a gúny élét, a szorítóban pedig csodálatos győzelmekkel fizetett az odaadó szurkolásért. És hová lett az optimista világfi, a kávéínyenc Imre, amilyennek legutoljára láttam... Ervin még Imrénél is sápadtabb volt: fölényesen előreszegett álla és réveteg nyugalma sehogysem feledtette szánalmat keltő gyűrődöttségét. Ekkor tudatosodott bennem, hogy mennyivel veszélyesebb helyzetben vannak, mint én, különösen Imre, akit, ha bebizonyul, hogy kém, jobban mondva, ha rábizonyítják ezt a vádat, talán még föl is akaszthatnak. Tényleg, van egyáltalán valami esélye, hogy életben hagyják?! Vajon miben bizakodik, s miként vélekedik a saját helyzetéről? Ha legalább beszélhetnénk egymással! Az őrre pillantottam, de máris letettem az effajta reményekről. De ha megengedte volna is az őr, hogy beszélgethessünk, akkor sem mentünk volna már ezzel sokra, mert az autónk lassítani kezdett, és úgy tűnt, hogy célhoz értünk. Ez némileg meglepett, mert jó, ha három-négy perc telt el azóta, hogy elindultunk. Kitekinthettem az ablakrésen, és úgy láttam, hogy a Kertész utca
