Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Határ Győző: Pascal fogadóirodája (esszé)
Pascal fogadóirodája Csak az igazi filozófus, aki az ontológia létrémületének szenvedelmében él - csak az ilyen igazi bölcselő vethette papírra az AZ EMBER ARÁNYTALANSÁGA kezdetű. 72-es maximát: Ez az egész látható világ csupán észrevehetetlen pont a természet dús keblén. Nincs gondolat, amely meg tudná közelíteni. Hiába csigázzuk képzeteinket, tágítjuk ki őket az elképzelhető tereken túlra, csak atomokat szül képzeletünk a dolgok valósága helyett.“ S így fordulnak az episztemológiai kínok ontikus gyötrelmekre, mint a 205-ös maximában is: ..Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az előtte volt és utána következő öröklétbe vesző életem, milyen kicsiny az a tér, amelyet betöltők, sőt az is. amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata, miért inkább itt, mint ott. miért éppen most és nem máskor. Ki helyezett engem ide? Kinek a parancsára és kinek a határozatából rendeltetett számomra éppen ez a hely és ez az idő?" íme a modern, heideggeri életérzés, amely egy más kor dallamára ugyan, de ugyanazt a ritornellót szólaltatja - őt is „e végtelen térségek örök hallgatása" tölti el rettegéssel. Ezek azok a végtelen terek, tátongó interkozmionok, ahová az angyalkórusok örök hozsannája valahogyan nem hatol el; ahol az „ateizmus, a szellemi erő jele. de csak egy bizonyos fokig“ (225.); ahol a vívódó modern lélek, a racionalizmus korai fertőzöttje, éppen mivel „túl sokat lát a tagadáshoz, és túlságosan keveset a megbizonyosodáshoz“, szánalmas helyzetben van és keserűen kifakad: „már százszor meg százszor kívántam, hogy ha ez a hit valóban Istenen nyugszik, akkor adjon róla félreérthetetlenül jelet; ha pedig megtévesztők a jelei, akkor meg inkább ne is adjon; vagy mindent, vagy semmit se mondjon, hogy lássam, melyik oldalra kell állnom". S ez is ő - Pascal, az istene-kárpáló; a teremtőjével zsörtölődő. De hát éppen ő - Pascal ne látná, hogy „melyik oldalra kell“ álljon? Van-e választása? Beleszólása? Van-e szabadsága a választásra? Tordai Zádor GONDOLATOLVASÁS c. zárótanulmányában széles freskót fest arról a gondolkozóról, aki aranybilincsek rabságában él, de lakolton-lakolja, ha elragadtatása lankad, avagy ki-kiesik a misztikus szerepéből; mint pl. a 233., híres (vagy inkább hírhedt) maximában is, amely a „kockavetés jó esélyeinek" ecsetelésével próbálja rábírni a vonakodó „vevőt“ a hit megvásárlására - elfogadására. Ez az „érv“ oly fülsértő, hogy Pascal itt a kereszténység házaló vigécévé alacsonyodig s reklámszövege a modern reklámszövegírók förmedvényeinek az őse: oly istenérv. amelyért a kora középkorban gondolkozás nélkül megégették volna. Pascal nem is sejti, mennyire előtte jár saját korának. Tordai Žádor alapos és élvezetes tanulmányát mintha átlcngené a szellemtörténet hegeliánus szemlélete -ő széles kört ír le Pascal körül, elkalandozva a tudományelmélet, ill. a történelmi perspektivizmus kitérői felé. és helyesen állapítja meg. éppen a Gondolatok amaz időszerűségét vesztett kilenctizedéről állapítja meg helyesen, hogy „a Gondolatok mint cselekvés... nem egyszerűen oktatás, és nem prédikáció. Hanem inkább tekinthetjük imádságnak. Pascal halála előtti imája ez az ő Istenéhez. Ebben és így van ő az ő szövegében, valójában: hitében. Reménytelen reményével és reménytelenségév el". S ez Tordai Zádor elemzésének koronáriu- ma.
