Irodalmi Szemle, 1991
1991/7 - Határ Győző: Pascal fogadóirodája (esszé)
Határ Győző sabb földrajzi helyzet felborítja az egész jogrendet, egy délkör dönt az igazságról; néhány évnyi használat után megváltoznak az alapvető törvények; a jognak is megvannak a maga korszakai, a Saturnus belépése az Oroszlán jegyébe ilyen vagy olyan bűn kezdetét jelzi. Fura jogrend az, amelynek egy folyócska a határa! Igazság a Pireneusokon innen, tévedés odaát“. (294.) A Hagia Sophia nem olyan, mint amilyennek az albumok színes fotói mutatják, New York nem olyan, mint amilyennek látjuk a filmen. Padlóját-aszfaltját a magunk lábával kell tapodnunk, a magunk szemével kell látnunk csodáit-rejtel- meit, s akkor tudjuk meg csak igazán, hogy milyen. Pascal az egyik óriáspillér, amelynek láncsaruira kultúránk híd-függesztékeit ráterhelték. Most látjuk csak igazán, mennyire más, mint amilyennek a hézagos, szemelvényes, jobbára tendenciózus s jobbra-balra negatív-pozitív előjelekkel kilengő cikkekből, kiselőadásokból megismertük, most, hogy a Gondolatok magyar változatát in toto kézbekapjuk, felnyitjuk, letesszük, sóhajtva hol vissza, hol előre lapozunk benne- viaskodunk vele. S jóllehet se századunkra, se ránk magyarokra nem kellett várnia ezzel a megállapítással: beigazolva látjuk „hídjárom“-szerepét kultúránkban, vagyis hogy gondolkozó-óriás; de beigazolva azt is, hogy egy tizede csupán, ami Gondolataiból elevenen él, hat és ma is civilizációnk kötőanyaga; a többi kilenctized jóformán nyelvemlék. Csakhogy a nyelvemléknek is megvan a maga történelmi jelentősége, azután meg az a gondolkozó vesse rá az első követ, aki ebben az ő sorsát elkerüli. . , Pascal korántsem az a gondolkozó, akit úgy kell életre galvamzalm; am annyira szent, hogy éppen mert a kellő időben jelentkezett és mert (apáca-nővére révén) belesodródott a szellemi katalizátorként ható janzenizmus harcaiba - ez volt a mi közös szerencsénk: az övé és a miénk. Olyan szerzetesrendek-közötti torzsalkodás és hatalmi harc, olyan élet-halál küzdelem vette hullámtarajára, amelynek torlása azóta réges-rég elült, politikai töltése úgyszólván nyomtalanul elenyészett, s bőséges lábjegyzetek kellenek hozzá, hogy látóközeibe hozzuk ismét. Valamiféle szellemi szabadságtörekvés volt ez is a katolicizmus sáncain belül, mely Areiosz és az ariánusok paleoprotestantizmusának a forrásvidékén eredt, és a századok folyamán búvópatakja nemegyszer a felszínre tört. Newton is azzal a biztos tudattal hunyta örök álomra szemét, hogy vallásos történelmi kronológiája fogja nevét fenntartani minden időkre, az Opus Magnum, amelyen két évtizedig dolgozott (hogy Ussher érsek „tévedéseit" korrigálja); és bizonnyal Pascal is hitten-hitte, hogy filozófiának vélt homéliáit fogják visszhangozni a századok... Nem így történt. Pascalból éppen azokat az eszmei elemeket emelte magába a modern kor, amelyekre haragosan, vívódva, szinte szemlesütve és töredelmesen gondolt. Vakon tartotta magát az akkoriban derűre-borúra gyártott biblikus kronológiákhoz, s Martino Martini jezsuita hittérítő Kínáról írt monográfiáját azért vetette el, mert könyve szerint az első kínai uralkodó dinasztia arra vetemedett, hogy hat évszázaddal megelőzve a Föld vízözön utáni benépesítését; de észre se vette, hogy feltalálta a jelenségvilág modern filozófusra valló, léptékhelyes látását, amikor nagyobbszerűnek találja a világot a mikrokozmosz koordinátáján csakúgy, mint a makrokozmoszén - annál, amit a Szentírás érzékeltet.
