Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)
Horthy emlékezett magától, mennyire segített ezt a helyzetet előidézni. Amint a háború folyamán az események fölgyorsulnak, egyre nyilvánvalóbb, hogy bármilyen közel állt is Horthy Hitlerhez, igazából sosem szenvedhették egymást. Ez a 22-es csapdájánál is fondorlatosabb csapda! Itt került Horthy a kisebb rossz kényszerű vállalásának hálátlan szerepébe. A nácizmus - minden jobboldalisága ellenére - számára elfogadhatatlan, de persze elkötelezett antifasiszta sem lehetett belőle. Ezek után utólag bármit mondott vagy tett, nehéz kimagyrázkodnia, mert az utókor számára immár lehetetlen megállapítani, valójában mit is érzett (a Magyar- ország c. lap hasábjain 1990-ben a 28-34. számban megjelent interjúsorozat özvegy Horthy Istvánnéval az Emlékiratok hangnemét veszi át, egyes adatait megerősíti, kibővíti, de sok újat nem mond, szemléletében pedig semmit). Horthy ugyanis azt állítja, hogy világosan átlátta a nácik piszkos politikáját, mégis - miként maga leírja - a nácik minden csapdájába önként és készségesen belesétált. Nem vette volna észre, hogy minden revíziószagú akcióval kényelmesen tőrbe tudták csalni? Még olyan reménytelen helyzetben sem, amikor pedig már tudnia kellett volna, hogy ezt a háborút a nácik elvesztették, az általuk szervezett „új“ világnak tehát befellegzett? A nácik állította csapdába (amit lényegében ő maga, Horthy adott a kezükbe a revízióra érthetetlen kizárólagossággal épülő politikájával) Horthy olyannyira belegabalyodott, hogy nem is tudott többé szabadulni belőle. Pedig a háború vége felé nyilvánvalóan szeretett volna. Hadd idézzek megint egy őszinte kifaka- dást: „(...) az, hogy az angolok és amerikaiak kizárólag az oroszokhoz utasítottak bennünket, valósággal tragédiát jelentett számunkra“. Az ötvenes évek elején, amikor Emlékiratait írta, ezt már valóban könnyű volt megállapítani, mégis: Horthy megítéléséhez ez is hozzátartozik. Nem valószínű, hogy tudta, miként osztották föl a szövetségesek egymás között a világot, őt csakis ösztönös antikom- munizmusa vezethette. A fönti megállapítás igaza viszont tény, hiszen a nyugati hatalmak (különösen Roosvelt) rövidlátó, naiv politikája következtében Közép- -Kelet-Európa a Szovjetunió érdekszférájába került, s ezzel lehetővé tették a náci átrendezéssel szemben Európa új, szovjet elképzelésű tragikus átrendezését. Paradox módon ez a skizofrén helyzet (akár Hitlerrel paktál, akár Sztálinnal, mindenképpen vesztébe sodorja Magyarországot) kimondottan kedvez Horthy- nak. A II. világháború leírásakor (különösen a későbbi fejleményeknél föltűnő ez), mint aki a frissebb élményre jobban emlékszik, hitelesebb benyomást kelt. Jobban kidomborodik a kisebb rossz vállalásának-immár tudatosítható, de mindenképpen kényszerű és - hálátlan szerepe is, amelynek alapja, rugója régivere- tű „betyárbecsülete“, lovagias fölfogása: ami azelőtt negatív értelemben fékezte őt, az most pozitívan fékezi. A lényeg persze nem változik, csupán az történt, hogy Horthy elérte azt a határt, amelyen túl már ő sem volt hajlandó menni. S mivel a körülmények itt már teljes passzivitásra ítélték, nem is kell kifogásokat ki- ötlenie, miért nem lép. Főúri dölyfe azonban most sem hagyja el. Amerikai fogságát ecsetelve azzal dicsekszik, hogy több náci tábornaggyal zárták össze, „így jó társaságba jutottam“. Furcsa iromány Horthy visszaemlékezése. A tájékozatlan olvasót könnyen félrevezetheti, a nosztalgiázót még inkább. Mert Horthy nem írta meg az igazat.
