Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)
Aich Péter Az igazság ugyanis nem bizonyos (válogaott) tények fölsorolása (még ha azok valóságosak is). Az igazság nem csupán a tényekben, hanem a tények között és mögött is keresendő. Oda pedig Horthy nemigen kalauzol el. Ő egy fikcióban élt és nevelkedett, így azzal egyezteti az igazságot. Sőt. A fikciót még tovább is fejleszti (lásd a Horthy-legendát), így nem várható el tőle, hogy azon túllépjen. Emlékiratainak célja ennek megfelelően a fikció alátámasztása, megindoklása, igazolása, mi több: fölmentése. Eszébe sem jut, hogy hibákat követhetett volna el, még olyan formában sem, hogy mindent őszinte jószándékkal tett. Egy magyar főúr nyilván nem süllyedhet olyan mélyre, hogy (nem csak saját sorsát érintő) döntő hibáját beismerje. És hű, ha már egyszer a szavát adta, ha bele is dög- lik. Hányszor tapasztalhattuk ezt a politikusnak valóban nem mondható magatartást a magyar történelem során? És - kissé hétköznapiasítva - saját csökönyös, hajlíthatatlan, alkalmazkodásra csak kivételesen hajlandó viselkedésünkben? Neve is akad: egyszer nagyúri dölyf, máskor kommunista elvhűség, vagy akár egyszerűen töretlen kitartás. Persze a politika ritkán egyeztethető a személyes erkölcscsel, no de ilyen visszaemlékezésben már nem kell politizálni - a műfaj éppen arra jó, hogy a szerző kitálalja a tényeket, a rugókat, s összehasonlítsa azokat a személyes állásponttal. De Horthy úgy tesz, mintha mindig is tisztességesen politizált volna, mintha politikusként sohasem hazudott volna, mintha mindig nyílt kártyákkal játszott volna. így aztán szépen tovább szövi saját legendáját: ő mindig tiszta volt és maradt, holnap bizonyára szentté is avatják, s ha valami nem stimmelt, arról nem ő tehet, hanem a körülmények. Mennyivel más Albert Speer emlékirata! Speer, aki úgymond Hitler kedvence volt, majd főépítésze, végül pedig fegyverkezési minisztere, miután leülte a számára Nürnbergben kimért húsz évet, megtett minden tőle telhetőt, hogy fölfedje azt az őrületet, amelynek maga is hatékonyan cselekvő részese volt (képességeit mi sem bizonyítja jobban, minthogy a német hadiipar a háború végéig képes volt növelni a gyártást, éspedig abszolút viszonylatban). Speer egy szóval sem tagadja, hogy Hitler a bűvkörébe vonta, s hogy ettől nem is szabadult igazán, ugyanakkor képes fölismerni minden borzalmat, amit a Führer elkövetett, valamint saját felelősségét is. S teszi ezt azért, hogy hozzájáruljon az igazság (az összefüggéseket és saját tevékenységét is beleértve) fölismeréséhez, s hogy egy újabb hasonló borzalom kibontakozását meggátolja. Képes volt tehát - más náci tisztségviselőkkel ellentétben — beismerni, hogy élete egy tragikus tévédés, amit csak úgy lehet - bár csupán részben - jóvátenni, hogy mindent elmond, amit e vérfagyasztó és vérfakasztó zsarnokságról tud - mindent és mindenütt, ahol csak lehet. E két (Horthy és Speer) visszaemlékezés olyan szöges ellentétben áll egymással, hogy nem is lehet egy napon említeni őket. Speer ugyanis tisztázni próbál, nem is sikertelenül, Horthy viszont ködösít. Speer az igazságot próbálja kideríteni, Horthy ellenben a fikcióit igyekszik igazolni. A probléma erkölcsi megközelítésének szintjét összehasonlítva Horthy Speernek a bokájáig sem ér. Aki így, szinte már a sír szélén, minden aggodalom nélkül elmondhatta volna a dolgok lényegét és mégis képtelen volt rá, vajon mennyire hazug életet élt? Nemhogy nem volt képes szembenézni magával - emlékiratai a tanú rá -, még csak meg sem kísérelte a tükörbenézést. Kár. De ez is tanulság. Csak éljünk vele.
