Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)
Horthy emlékezett csületesen“ elhallgat), hanem az optikával. Az a szirupos, operettszerű szemlélet, amely minden mélyebb összefüggést nélkülöz, szinte elképesztő egy olyan ember esetében, akinek társadalmi helyzetéből eredően kötelessége lett volna legalább a legfontosabb összefüggéseket észrevenni. De Horthy, az ősi családból származó dzsentrilelkű tengerész csak Őfelsége (azaz I. Ferenc József) Isten kegyelméből származó rózsaszínű, csipkés ragyogását látja. Fennkölt elhivatottság még akkor is, amikor lényegtelen dolgokról van szó, lévén az osztrák-magyar tengerészet ügye csak epizódjellegű az I. világháborúban. Ugyan miért tulajdonítana ennek olyan fontosságot, ha nem azért, mert ő, Horthy, ott szolgált? Pszichológiailag ez természetesen érthető, hiszen miről írjon visszaemlékezéseiben, ha nem arról, amit személyesen megélt, de éppen ebben nyilvánul meg oly szemléletesen a rosszul beállított, torzító optika: szükségszerűen ez domborodik ki, mivel csak ezt az egyet látja. Horthy egyszerűen képtelen objektíven elhelyezni önmagát az egész háborús masinériában, következésképp túloz - eltúlozza a haditengerészet, s még jobban önmaga szerepét. A Monarchiáról természetesen lehetne vitatkozni. A dolog pikantériája az, hogy a XX. század végén Európa - végre szabad lett ezt is észrevennünk! - valóban az egyesítés felé halad, miközben mi, a Monarchia utódállamaiban élők, alaposan elmaradtunk ettől a folyamattól. Ha az ember belegondol, mit mulasztottak el a Habsburgok (nevezetesen Őfelsége I. Ferenc József) a rövidlátó (nemzetiségi) politikával... Hiába voltak Kossuth, majd Jászi stb. (elkésett) föderatív elképzelései, és hiába filozofált Lenin is, aki szerint állítólag hiba volt a Monarchiát szétverni (persze nem a föderáció miatt, sokkal inkább a szovjet példa lebeghetett szeme előtt). A Monarchia széthullott, de szelleme tovább élt -ám nemcsak Robert Musilban, vagy akár az olyan egyénekben, akik pozitívan élték meg ezt az államalakulatot, hanem az olyan típusokban is, mint Horthy. Jellegzetes, amint Horthy az ellentmondást önmagában hordja: egyrészt csodálja és komolyan veszi a császár és király aszketizmusát, szerénységét, lovagias fölfogását, a róla terjesztett egész mítoszt, másrészt viszont elképesztő a politikai rövidlátása, a külsőségekre oly nagy hangsúlyt fektető igyekezete, határozatlansága (Vas Zoltán idézi: Horthy is mindig az utolsónak hallott véleményre hajlott.) Utólag persze mindenre megtalálja a megfelelő magyarázatot, sőt: filozófiát. Emlékirataiban mindez a töretlenséget idézi, a baj csak az, hogy egy letűnt világ mércéi szerint cselekszik egy olyan időben, amelynek egészen más attribútumai vannak. Nem csoda, hogy értetlenül áll később Hitlerrel szemben, s nem tudja követni. Bár az operettvilág beidegződött értékrendje volt egyúttal az is, ami lényegében megakadályozta Horthyt abban, hogy szélsőjobboldalisága ellenére nem lett fasiszta. De vajon érdem ez? Horthy saját tanúsága szerint is inkább passzív szemlélője (és hordozója) maradt az eseményeknek, semmint aktív irányítója. A külvilág - a nagyhatalmak, a szomszédos országok politikája - hatásai taszigálják ide-oda, valamint saját - bár akkoriban korántsem csak általa reprezentált - revíziós politikája, amely teljesen hatalmában tartotta. Még kormányzóvá választását is - amely pedig precízen előkészített politikai és katonai nyomás segítségével történt - úgy adja elő, hogy őszintén meglepődött, hiszen ő azt nem is akarta. Bár őszintén szólva mit is tehetett mást, mint hogy „meglepődik“, ha már egyszer elhallgatta, hogy kato
