Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Kulcsár Ferenc: Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei” (esszé)
Kulcsár Ferenc való kilépés lehetősége: az önmegtartóztatás által való megszűnés abszurditása, továbbá az újjászületés láncának logikai képtelensége. S még egy „kegyetlen“ bölcseleti feltevés („csak ne kíméljük magunkat az ellenszenves igazságok felsorolásában“): írónk többször is megállapítja, hogy az isteni „jóság“ attribútuma bizonyíthatatlan, s a világot (a multiverzumok végtelenjét) teremtetlennek feltételezi. [Arra nem tér ki - kár, nagy kár -, hogy esetleg maga a multiverzumok végtelenje lehetne az időtlenségben felérzett „Isten“: az energiák kiáradása és visszasűrűsödése - lám csak: a buddhai pulzálás! -, azaz a hat „örökkévalóságon“ át teremtődő (és nem teremtett!) világ (kiáradás) és a hetedik „örökkévalóság“ (visszasűrűsödés), mint ma is a hat „munkálkodó“ nap és a hetedik „pihenő“ nap, amiből eredően a keresztény vallásra mint roppant szimbólumrendszerre következtethetnénk - méghozzá végtelenül fontos létfeltétellel, ti. hogy az emberi elme „dialektikában“, „dialógusban“ leleddzék, vagyis hogy ne kelljen „önmagával maszturbálnia“. Gondoljunk csak Ábrahám „emberi-méretű botjára - melynek segítségével Mózes kivezeti népét a szolgaság házából, a süllyedtségből, Egyiptomból -, melynek zafír fogójára volt vésve a Név, a négy jel; ezek értelmét Mózes „kiássa a múltból, ahová évszázadok során süllyedt“: az első jel az örökkévaló jele, akinek/aminek nincs alakja, csupán erő és szellem, végtelen kiáradás (Já - a férfi), a másik három jel pedig a befogadó erő, a termékenység és nyugalom (Hevan - a nő), vagyis a kettősség az egyben: Jáhevah, azaz Jehova. (Akárcsak a mi magyar, ősi „ember“ szavunk, melynek értelme „férfi és nő“ kettős egysége!!!) Vagy gondoljunk Mózes „látomására“, a kiáradó tűzoszlopra, a „korlátlanul adakozó, mérhetetlen őstűzre“, melyet nem lehet sem érezni, sem érteni, hanem csak „megélni“; e „látomásban“, „megélésben“ Mózes megismeri a Nevet: „Vagyok, Aki Leszek, a Folyton Megvalósuló“ (vagyis a változó, a nem végső, pulzáló multiverzum). Hallgassuk csak Thomas Mannt: az ember, „ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebre hatolunk s tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe“. Nos ebből ered(het), hogy ez az „Isten“, tehát nem az újszövetségé, hanem az Ábrahámé, Jákobé, Mózesé, vagyis az ősatyák által az ősidőkben felérzett, némán áradó és folyton megvalósuló „Isten“ megfoghatatlan, ábrázolhatatlan, leírhatatlan, megformálhatatlan (gondoljunk csak Mózes iszonyatos küzdelmére, hogy az Egyiptomból menekített, szolgaságba és anyagba süllyedt héberség hagyjon fel a bálványimádással, a véráldozással, az oltárállítással, mert az egyetlen, igazi „szentély“ maga a világegyetem. Mózes - Kodolányi János szavaival - „ellensége volt minden templomnak, imaháznak, istenháznak, s ha olyan népe lett volna, amilyent kívánt, semmilyen hajlékot nem emel vala Istennek. Az embert belehelyezte a világba meztelenül, szabadon, teljes egységben Istennel, mint olyan lényt, aki magában foglalja a Kozmoszt, s nincs szüksége sem ruhára, sem hajlékra, sem ékszerre, sem is
