Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)
Aich Péter kalmazkodó agyam fölfogta: az lehetett itt a baj, hogy Paszternak nem kandíro- zott államideológiát produkált, hanem a valóságnak megfelelően árnyalt képet nyújtott. De ahol csak fekete s fehér a megengedett szín, ott vétek a szivárvány. (Egyértelműbb Szolzsenyicin Gulagja, amelyet évekkel ezelőtt csempésztem haza Németországból. A három vaskos kötet - amelyet annak idején pamfletnek igyekeztek beállítani a mit sem sejtő polgár előtt - alaposan leszedi a szenteltvizet az egész kommunista rendszer fasiszta mivoltáról. Pedig ha csak a fele is igaz annak, amit Szolzsenyicin megírt, már az is sok. Nem beszélve arról, hogy nincs olyan írói fantázia, amellyel ennyi leleményes szörnyűséget ki lehet agyalni.) Mindez persze nem minősít. Csak minősített, amikor az ideológia előrébb való volt a művészi teljesítménynél, az igazságnál, a becsületesen megírt könyvnél. Ennek tudata dolgozott a lelkek mélyén, s ez festette rózsaszínűre - a nyugati világgal egyetemben - az ott megjelenő és nálunk tiltott irodalmat. Tudtuk, hogy elhallgatnak előlünk sok mindent, általában azt is, hogy mit akarnak hazugságokkal, sőt, ami még rosszabb, féligazságokkal „átfabrikálni“, csak éppen ritkán élvezhettük az olyan könyveket, amelyek erről szóltak. Lelkünk mélyén e művek így lettek az igazság megtestesítői anélkül, hogy hajlandók lettünk volna észrevenni: egy könyv igazsága - ellentétben a totális, örökérvényűnek kikiáltott értékrenddel - csak szubjektív igazság. S ez veszélyes lehet: agyunkat kimosták, lelkünket kiégették, hozzászoktattak bennünket a fekete-fehér, a csak egyértelműen rossz vagy jó szemlélethez, így megkülönböztető képességünk sérült lett, fölfogásunk nem eléggé árnyalt, s készek vagyunk vakon elhinni szinte bármit, amit eddig nem volt szabad hinnünk, vagy akár csak egyszerűen ellentétes azzal, ami eddig kötelező és kizárólagos volt. Veszélyes, mert értékrendünk különben is fölborult. Számunkra hirtelen túl nagy lett a huszadik század irama - s ezt a forradalom még fel is gyorsította. Jó negyven évig döngölték a fejünkbe, hogy az ég nem kék, hanem vörös, hogy a pokol ezzel ellentétben nem vörös, hanem kapitalista, s amikor már jól tudtuk a szöveget s szinte el is hittük, végre kimondhattuk, hogy nem ez az igazság: a király meztelen... Mi hát az igazság? Mennyire igaz Horthy emlékiratainak igazsága? Amit eddig „hivatalosan“ tudtunk róla, az kizárólag negatív volt. A magyarországi források (különösen az utóbbi időben) árnyaltabban látják, de ebben van egy adag önszé- pítési igyekezet is, tudatalatti nemzeti önvédelem, komplexus, mint annak idején a hun rokonságban, amellyel fájdalmasan le kellett számolni és az őt megillető hejyre rakni. Ha összevetjük Horthy dicsekvéseit saját hőstetteiről, rettenthetetlenségéről, minden helyzetben való hazafias és optimális cselekedeteiről azzal, amit Vas Zoltán mond el a róla szóló biográfiában (Vas Zoltán: Horthy, Madách, 1975), ugyancsak elmélázhatunk arról, vajon hol az igazság. Pedig Vas nem is túloz, csak a hangsúlyai másak. A tapasztalat sugallja: az igazság sohasem szélsőséges. S ha néha úgy tűnik, hogy mégis, ez általában az önkritika hiánya. A tényeknek megfelelő valóság - akár tekintetbe vesszük a szellem ugyancsak eltérő szubjektív igazságait, akár nem - többnyire középütt keresendő. Az igazság kompromisszum, még ha nem is lehet az igazság nevében /érdekében kompromisszumot kötni a hazugsággal. Ami persze nem akadályoz meg némelyeket abban, hogy mégis megtegyék. Mint például Horthy. Nem a tényekkel van elsősorban baj (bár azért sokat „be
