Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Kulcsár Ferenc: Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei” (esszé)
Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei“ gereink bennünket lénnyé integrálnak, feláradásuk ostroma ellen a legfelső reflexintegrálon nem tudunk tiltakozni; annál kevésbé tudunk, mivel minden szem- percenetünket a tengés ősi, bukolikus örömreflexe kíséri.“ Bár életünk végéig ég bennünk a „titokfejtő vágyőrület“, hogy keressük és megtaláljuk az igazságot, hogy kutassuk azt a „titokszerű késztetőt, ami/aki a lé- tesülés kényszere mögött meghúzódik“, mégis bele kell nyugodnunk a lét- és látásmód korlátaiba, abba, hogy nincs végső, diadalmas világnézet; mégis, bölcse- letünkben, életvitelünkben, létünkben legyenek „elvek“, s a „gurut“, aki a bölcseletet ülteti belénk, szkepszissel hallgassuk: ha „jobbá, nemesebbé“ akar tenni, hagyjuk ott; ha „emberségesebbé“, hagyjuk ott; ha „termővé“, hagyjuk ott; ha „lélek-látóvá“, hagyjuk ott; ha „felsőbbrendűvé“, hagyjuk ott; ha „csúfondá- rossá“, hagyjuk ott; ám ha „üressé“ akar tenni, hogy fokozza befogadóképességünket, maradjunk; ha „szélnek ereszt“ azzal, hogy nálunk is kevesebbet tud, maradjunk; ha „messzehárít“, ahol már nem hallhatjuk őt, hogy befele hallgatózva csak hagyatkoznánk magunkra, maradjunk; ha „szabadkozik“, hogy nem ismeri és maga is csak ismerkedik a világtüneménnyel, maradjunk - íme, írónk üzenete a bölcselők szándékát illetően. 3 Határ Győző, szemben a két „világvallással“, a kereszténységgel és az iszlámmal, nagyra tartja, „kincsesnek“ mondja a buddhizmust mint filozófiát, azt a buddhizmust, amelyet követői még nem aljasítottak le vallásjellegű játék-metafizikává. „Buddha, a filozófus, minden, aminek, mint filozófusnak, lenni kell. Jézust sem nem kellett, sem nem lehetett degradálni, hogy belőle vallás legyen: Jézus, mint filozófus - semmi” - mondja. Ázsia néptengerében évezredek óta olyan agnosztikus jellegű kultúra él, amelynek transzcendenciára, metafizikára, istenségre szava sincsen. A buddhista gondolkodók évezredekkel megelőzték az európai gondolatot: távoli előképei voltak a szkepszisnek, az arisztotelészi és kanti kategóriáknak. Maga Buddha természetesen nem vallásalapító volt, hanem bölcseleti iskola megalapítója, olyan agnosztikus, aki „a Baj, a Kalamitás, a Gonosz megléte láttán a világban - még csak hajlandó sem volt foglalkozni azzal a gondolattal, hogy van-e valahol egy »csupa jóság« istenség, aki kifürkész- hetetlenségénél fogva felelősségrevonhatatlan, arról nem is beszélve, hogy a metafizika dimenzióit eleve elutasította“. Buddha bölcseletének értéke a mo- nizmus tételezése, az, hogy az abszolút létüres semmiben sehol ne legyen felfedezhető holmi „hézag“, „lét-pont“, amely a szemlélő, a Látó szerepében tetszeleghetne. A buddhizmus bevallja látásmódunk korlátait; elveti a teremtés hitregéjét, s a kozmoszról mint multiverzumról (az univerzumok végtelenségéről) beszél, melynek „ideje“ parttalan (nem volt idő, amikor nem volt idő), s a világok meg-megújulását vallja, amely által a világegyetem mintegy pulzál. Buddha szerint a jelenségvilágból csak a jelenséget percipiáljuk, a világot nem: ennélfogva „világunk“ érzékcsalódásaink gigászi halmazépítkezése. Elveti a lélekelméle- tet is, helyette az én-szindrómát feltételezi, a tünetnyalábot; az én az érzetek nyalábja, s a halálban az én-szindróma nyomtalanul elvész. A buddhizmusból ami elvetendő: a moralizálás, a lét szenvedés-irányultsága, a szenvedéskörből
