Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Turczel Lajos: A kompiláció szentesítése (hozzászólás egy vitához)
Turczel Lajos a kommunista eszmékhez és Csehszlovákiában bekapcsolódtak a munkásmozgalomba, s 1921 májusa, a CSKP megalakulása után pedig Csehszlovákia Kommunista Pártja tevékenységébe. Az emigráns írók másik csoportjához az ún. októbristák tartoztak. Ők voltak azok a szociáldemokrata és polgári radikálisok - az 1918-as magyarországi októberi forradalom hívei -, akik a Csehszlovák Köztársaság politikai törekvéseivel, polgári demokratikus eszméivel azonosították magukat és messzemenően támogatták ezt a politikát; októbrista felfogásuk és a burzsoá csehszlovák kormány iránti megértő magatartásuk miatt nagy részük hűséges kiszolgálója lett a polgári rendszernek, mely számukra menedéket a kormányzati sajtóban és más intézményekben adott. A két csoport hivatalos elbírálására jellemző, hogy míg a kommunista emigránsok - a polgári rendszerrel szembeni bíráló magatartásuk miatt - hamarosan nemkívánatos személyekké váltak, az októbristák mindvégig szélárnyékban maradtak. Az emigránsok egy része - illetőségét tekintve - egyébként csehszlovákiainak minősült (Fehér Ferenc, Forbáth Imre, Illés Béla, Mácza János stb.). - Az emigránsok meghatározó szerepet játszottak a Kassai Munkásban (és más lapokban, melyeknél pontosan fel vannak sorolva az általam megadott ott dolgozó emberek is - T. L.). A csehszlovákiai magyar haladó és baloldali sajtóval kapcsolatot tartottak más külföldön élő emigránsok is (Balázs Béla stb. stb.; itt megint szerepelnek az általam megadottak-T. L.). Gábor Andor és Kassák Lajos írásai különösen népszerűek voltak. Megjegyzendő, hogy a lapokban közölt írások többsége másodközlésben jelent meg. Megjegyzés: az emigráns íróknak ilyen különböző szempontok szerinti sokoldalú rétegezése (kommunista-októbrista, illetőségre igényt tartható, ilyen és ilyen lapban publikáló) a vonatkozó irodalomban sehol sem fordul elő, és alapos tájékozottság és nem kis utánnézés is kellett az összeállításához. Némi pongyolaság hozzáadásával Főnöd mindezt hűen, pontosan átvette. Ha az ember maga előtt látja a kompilálásnak-plagizálásnak ezeket a kiszakított mintapéldányait - amelyeket mellesleg tovább lehetne szaporítani és egy szöveggyűjtemény-szerű könyvecske is összeállítható lehetne belőlük -, akkor megdöbbenve, megbotránkozva gondol a Csanda Gáborral vitázó Fonod önérzetes kijelentésére: „Kényesen ügyeltem arra, hogy valakit is elhallgassak vagy kisajátítsak.“ Mint láthatjuk: ennek éppen az ellenkezője igaz: itt tárgyalt munkáiban állandóan arra ügyelt, hogy minél több idegen anyagot magáévá tegyen. Az eredeti szerzők elhallgatására a legjobb példák én és Csanda Sándor vagyunk. Az elhallgatás alapvető módszerét fentebb már ismertettem, s most itt még néhány új példát hozok fel az elhallgatásra: Az 1991-es kéziratváltozat 38-42. oldalain képet ad a két háború közti kisebbségi tudományos életről, s ehhez az adatok nagy részét az én, közel ötven flekkes tanulmányomból meríti (A csehszlovákiai magyar tudományos élet alakulása a két háború között. Kontextus-Madách Műhely, 1989, 36-61. 1.), de természetesen egyszer sem hivatkozik rám. - Ugyanazon kézirat 236-238. és 355-357. oldalain hasonlóan jár el Csanda Sándornak a költészeti antológiákról és szépprózai antológiákról készített lexikoni szócikkeivel. - A 358-272. oldalakon Kísérletek a dármaírásban címmel van ismertetés. Ebben egyetlen mondat szól Aseúthv
