Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Fábián Nóra: Emberre-halálra (és mellesleg Mrožek bátyámra emlékezve)
Fábián Nóra megerősítésnek, látod, ez az, amikor a tett úgymond értelmet kap, magyarázta Tamás, majd harsány nevetés buggyant ki belőle, ami térdet csapkodó röhögéssé fokozódott), még akkor sem égette el soha, amikor sokszor maj d eláj ült a fáradtságtól, mert hajnali háromkor ő már meghozta a tejet, de éjjel még a gazda ruháit vasalta, mert cseléd is volt... A pogácsa üszkös romjaira olyan iszonyodva nézett, mintha a halállal kéne farkasszemet néznie, és nem tévedett, csakhogy a halál nem onnan nézte, hanem az évek óta minden másnap megsütött pogácsákból, melyek érintetlenül és megpenészedve kerültek a szemetesvödörbe, egy-két darab kivételével, aminek megkegyelmezett a postás, vagy a névtelen, elmosódó szomszédasszonyok. A lakás ezalatt teljesen kihűlt. Ősz volt. Elkezdte csukogat- ni az ablakokat, az öreg zárak nehezen fordultak, meg kellett feszítenie fonnyadt karjainak izmát. A délután folyamán mindent elrendezett a szobában, a tepsit kisikálta és elrakodott, úgyhogy végre a díványon ült és lapozott. Csöndesen, elmerülten olvasott, a percek múltak, egy kis négyszögletes óra kelletlen, apró zörrenéssel jelezte a fogyó emberi időt. Amikor sötétedni kezdett, felállt, ismét megigazította az asztalon a térítőt, fölnézett az ágya fölött függő keresztre, érzett valami kicsi, homályos hálát, mert nyomát sem érezte a rosszullétnek. Belehallgatott pár percig a csöndbe, aztán bekapcsolta a rádiót, valaki kellemes búgó hangon légi katasztrófáról tudósított, erre megéledő tettvággyal állt neki a mosásnak, pedig kora este volt. Erősnek és frissnek érezte magát, csörgött róla az izzadság, de egy fél óra múlva már ki is teregetett. A rádión sikerült egy olyan állomást megfognia, amely zsoltárokat közvetített és magas, reszkető hangon közbe-közbe harákolva énekelni kezdett. Este úgy fél tizenegykor vetette meg az ágyát, aztán a tiszta, de itt-ott foltos dunyha alá bújt, összekucorodott, mint egy gyerek, és hamarosan elszundikált. Először éber, könnyű volt az álma, gondolattalan, aztán mintha valami jeges mélységben bukna el, a hatalmasan könyörtelen mindenség elnyeli, rázuhan, ráfonódik kegyetlen, kajánul tűrhetetlen polipkarjaival, síri hangon kezdett jajon- gani, holott álmodott még, sikoltozott, egyszer egy pillanatra föl is riadt saját hangjára, a borzalom és a rémület hangja volt ez, de nem zavart senkit... Fiatalkorában is gyakran kiáltozott álmában, a férje sem bírta sokáig elviselni és külön szobában aludt, mert éjféltájban mindig ugyanazt a hangot hallotta, néha gyereksírásnak lehetett vélni... Júdás napok óta imádkozott. Az öregasszony sorsa nem volt kétséges előtte. Csak azt nem tudta még, hogyan fog megtörténni. Egyszer csak lázasan írni kezdett, égő kínok közepette befejezte a novellát, és az éjszaka leple alatt, a számtalan őrző között, a Szent könyvben kicserélte a két lapot. A pillanatnyi fölébredés után, szinte azonnal visszazuhant mély, nyugtalan álmába. Mással is megesik, AZT az álmot látta megint. Egy fiatal lány... én, én, ismeri föl önmagát örömmel, de kívülről látja, mintha test és szellem különvált volna. A lány megy, komor utakon vág át, kőrös-körül szürkeség, tompa félhomály, süvít a szél, és őt egy árny kíséri. Nem érez félelmet. Az árny egyszer csak elébe kerül, és szembenéz vele. Egyik rokonát ismeri föl benne. Egymáshoz közel haladnak, de nem egy úton. O minduntalan elesik, gödrökbe zuhan, fölkapaszkodik és szívósan megy, egyre fáradtabban, a másik akadályok nélkül siet előre, néha gúnyosan visszanevet rá. Mintha évek telnének el, egyre mennek.
