Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Fábián Nóra: Emberre-halálra (és mellesleg Mrožek bátyámra emlékezve)
Emberre-halálra a bűntudatát, ami úgy mardosta benne a maradék életet, mintha a semmié volna már. Júdás görnyedten támaszkodott az ajtófélfához és csak szemlélte csendesen az ülő alakot, aki sebesen, gondterhelten rótta a sorokat egymás után. Hosszú idő után végre az ülő ember felemelte a fejét, szeme lázasan csillogott, látszott, elmélyülten koncentrál, keresi a lehetséges megoldásokat, de nem és nem sikerült az igazit megtalálnia. Arca elsötétült a bosszúságtól. Aztán méltatta csak figyelemre Júdást és erőszakolt nyugalommal hellyel kínálta, várakozva figyelte, mit hozott.- Csak egy novella - dünnyögte az.- Lássuk. Figyelemmel olvasni kezdte.- Ez nincs befejezve.- Nem lehet.- Miért?- Az illető még él.- És ez miért gond? Ne légy szamár, sokat kell még tanulnod. Nem kell szükségszerűen halállal befejezni... - és barátságosan hátba veregette Júdást, aki egyre mogorvább arcot vágott.- A valóságot akarom megírni. Tamás csúfondáros képet vágott.- Ez szép. De az írásnál nem szempont. A hallgató arca görcsösen megvonaglott és a nyakához kapott.- ...szellemesen, érted? Eredetien... Nézd csak meg, a szentek nagy többsége naplót ír, de öregem, micsoda naplót! Az egyéniség, ez a kulcsa, a teremtő egyéniség... Az ember, isten és minden, ami értelmet kapott, teljes életet próbál élni, de ahhoz önismeretre van szükség, önelemzésre, hogy aztán előbbre tudjunk lépni. Öregem, nézd csak meg például a kultúra szónak hány vonatkozása van, gondold meg jól, micsoda lehetőség a kiteljesedésre, például, hogy egy szerény példát mondjak: viselkedéskultúra, mozgáskultúra ésatöbbi... Na most... Tamás egyre nagyobb hévvel boncolta a témát, mialatt a másik csodálattal nézte a rút arcvonások megszépülését, nemességét, ezek a célszerű nyílások, rovátkák egyre nyugodtabban, a szavak értelmét aláhúzva élték önállónak tűnő életüket. Amikor Júdás hazafelé baktatott, továbbgondolta, hűen önmagához, amit hallott. Gondolatai szabadon áradtak és kalandoztak minden ismeretlen pont körül, és valahogy olyan nevetségesen egyszerűnek tűnt végül az egész, hogy váratlanul felugrott és felüvöltött:- A szentségit... igaza van! A pogacsa szénné égett. Amikor elmúlt a rosszullét, fölkelt, ekkor érzékelte csak a füstöt, és amikor minden fájdalmat feledve ablakot nyitott, sorra kitárta őket, a hűvös légáramlat még jobban fölélénkítette, a varrógép mellől fölkapott ronggyal vette ki a sütőből a tepsit, és a tűzhely tetejére lökte. Szoborrá dermedt. Még soha nem égette el a pogácsát. Még fiatalon sem, amikor a kocsmák konyháján dolgozott, hogy legyen mit enniük a testvéreinek (ezt nevezik helytelen