Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Kulcsár Ferenc: Ima a világhoz (Teilhard de Chardin: Az emberi Jelenség)
Kulcsár Ferenc Tudomány és Emberiség ikertestvérek. Együtt születtek, együtt növekedtek, s a múlt században (s részben századunkban) együtt vesztették el hitelüket, hogy aztán újra megkíséreljék megfogalmazni hitük és reményük értelmét. A tudatlanság valamiféle ontológiai Baj. Következésképp a tudás valamiféle ontológiai Jó. A mindenkori emberi Gondolat gyökértelenül lebegne a Világban, ha nem a Világ meghódításának emléke testesülne meg bennük; de mivel így van, az emberiség a Szellem szolgálatára rendelt Anyag meghódításának irányában, azaz a Jó irányában fejlődött: a többet tudni, hogy többek lehessünk irányában. Vagyis: úrrá lenni azon az Energián, amelyet az összes többi energia szolgál, hogy kezünkbe vehessük a Fejlődés irányítását. Akik erre törekszenek - a „legemberibb emberek“ -, talán nem is sejtik, hogy a Hódítás és az Imádás közé egyenlőségjel kerül(het). Természete és kiterjedése alapján a Világmindenség szükségképpen egynemű nagyság. Ezért csakis fizika-fölötti (s nem fizika-alatti) lehet, hogy a többivel összefüggésben maradhasson az a még meg sem nevezett Valami, amit egyedek, népek és fajok fokozatos egybeszövődésének fel kell tárnia a Világ számára. Láttuk, hogy a gondolkodóvá vált Világegyetem szövete még nem fejezte be fejlődési folyamatát, s ennek következtében valami új kritikus pont felé haladunk előre! A Nooszférában összehangolódó tudatok közössége azonos egy bizonyos felsőbbrendű tudattal: a Föld egyetlen gondolkodó takaróba burkolózik, egy olyan egységes lelkületű Gondolatba, melyben az egyedi gondolatok miriádja erősíti egymást; ez a Múlttal egybevágó és szimmetrikus alakzat segít tudományosan elgondolni a jövő Emberiségét. Hangsúlyozni kell: ilyen távlatok csak a Világegyetem elképesztő méreteivel megbarátkozott szellemnek természetesek, mivel az ő tudatában e távlatok egyszerűen az égitestek óriási méreteivel arányosak. Az emberiség egy kettős válság csúcspontjához közeledik: egyrészt gazdasági és pszichés egyesülésük folytán már csak egymásba hatolva növekedhet, másrészt a Gépek és a Gondolat túlhevítésének befolyására le nem kötött hatalmas erők szabadulnak fel világunkban. E túláradó bőség esztelen és természetellenes cselekedetre késztethet bennünket: szétzúzzuk egymást, s valami fel fog robbanni, ha a világnyi méretű anyagi és lelki erőket nem arra használjuk fel, ami annyira hiányzik nekünk - a pszichés kiterjedés új tartományainak feltárására. „Béke a hódításban, öröm a munkában: ez vár ránk, ha már nem acsar- kodnak egymással a hatalmak, ha a Világ belsőleg teljesen kifejti önmagát - a Föld Szellemének egyértelmű felépítése által.“ A 19. század Aranykort ígért nekünk, melyet a tudomány szervez és emel fénybe. Ehelyett egyre kiterjedtebb és tragikusabb viszályok közé zuhanunk. A Föld Szellemének eszméje nem bírta ki a gyakorlat próbáját: az Ember önmagával egyesülve nem juthat túl önmagán. Valóban abszurd lenne a Lét, a Világ, ahogyan az egzisztencialisták látták? Vagy az történik, hogy arányt tévesztünk: az Elő-embertől a modern Emberig eltelt egymillió évhez képest túl hevesen kívánjuk a végső Felismerést? Bolygóméretű mozgás csak bolygóméretű méltósággal mehet végbe. Nyugodjunk hát meg: minden látszat ellenére az Emberiség igenis előre halad(hat). A „rabszolgaságok“ (egyrészről a tudatlanság, másrészről a „tudományos“ szakszerűséggel szervezett, gépesített és egyléptékű embermilliók a gyárakban és a díszszemléken: a nemzetiszocializmus és a kommu
