Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Kulcsár Ferenc: Ima a világhoz (Teilhard de Chardin: Az emberi Jelenség)
Kulcsár Ferenc hogy haladás által érkezzünk el önmagunk végső határáig. Bármily módon el kell jutnunk a Gondolat végső határáig; ám ez nem a még elképzelhetőnek a legfelső határa-e, egy vég nélkül mind magasabbra törő, összpontosuló soré? De nem azt jelenti-e a Gondolat vége, hogy nincs vége? Az Öntudat a Világegyetemnek / az egyetlen olyan energiája, amelyről felfoghatatlan feltételezni, hogy betetőződ- het vagy önmagára zárulhat. Szellemünk - ez bizonyos - akkor mozdul csupán, ha reménye van egy önmagában rejlő Valami révén a végső beteljesedéshez eljutni - enélkül torznak, meggyalázottnak érezné magát. A szellemi tevékenység mechanizmusával összeegyeztethetetlen, hogy Öntudatunk a Halállal véglegesen eltűnjön, hogy ne a vég nélküli és elpusztíthatatlan új irányát kövesse: tevékenysége mélyén valami „abszolút“ rejlik. Egy pillanatig sem hihetjük, hogy a fény, a reménység, a kimeríthetetlen jövő vonzása nélkül békésen folytatná körforgását az Élet! Az Ember azonnal felhagyna avval, hogy olyan mű érdekében munkálkodjék, ami pusztulásra van ítélve: kiapadna Forrása, undorral vagy lázadva szétszóródna és porba hullana, bukásában magával rántva az egész Fejlődést, mivel az maga az Ember. „Vagy kirekeszti a Természet jövőnk követelményeit: akkor pedig a Gondolat, évezredes erőfeszítések gyümölcse, halva születetten fullad bele egy abszurd és önmagát elvetélő Mindenségbe. Avagy van kiút - lelkünk fölött a lélek-fölötti számára: ám ennek a kijáratnak, ha egyszer eltökélten célba vettük, minden megszorítás nélkül ki kell tárulnia a semmi által sem határolt pszichikai távlatok előtt, egy olyan Mindenségre, amelyben epedve bízhatunk.“ Két út van, az egyik felfelé, a másik lefelé vezet, s egyik irányba sem mutat kézzelfogható bizonyosság; de vannak hitvallásra indító, ésszerű hívások, amelyek a remény felé vezetnek. S mivel az előrelendítő sodrásban nem állhatunk meg, állást kell foglalnunk, hogy mit tegyünk ezentúl. Igen, a Tét túl nagy. A Föld a kezdetek óta, hogy megszüljön bennünket, rengeteg valószínűtlennel játszott csodálatos módon, s ha megkezdte művét, be is tudja fejezni ugyanazzal a tévedhetetlenséggel, amellyel belefogott, s amelyet eddig végigkísértünk. Az Élet - fent vázolt felépítettségénél fogva - nem folytatódhat a mind magasabbra emelkedés követelménye nélkül: a jövőben így nem csupán a túlélés adódik számunkra, hanem a felsőbbrendű élet is; s ennek érdekében gondolkodnunk és haludnunk kell csupán mind előbbre, abban az irányban, ahol a fejlődés múltbeli vonalai összefüggésük legmagasabb fokát érik el. A felsőbbrendű Élet Az élővilág története a „legyezők“ (ágak, törzsek) egymást követő felbukkanásait mutatja az Élet Fáján: egyik a másik fölé nő egy-egy kiváltságos csoport sikere és uralma következtében. Dúl a harc, amelyben az alkalmasabb lesz a túlélő. íme, a fajelmélet, „az elszigeteltség általi haladás“, amelynek eltorzított és felnagyított változata századunkat a „mocsok és vér“ századává avatta. Egy hatalmas igazság kifinomult, pontosabban cinikus és perverz eltorzítása ez, olyan „tanná“ emelése, amely képes volt nemes szenvedélynek mutatni az Ember mélyén történelmileg, élettanilag szükségszerűen meglevő erőszakot. Egyelőre csak
