Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)
Gályák Imbrium tengerén helyét, valami hátsó gondolatot fog feltételezni, amiért itt settenkedik lakása ajtaja előtt, tisztességtelen szándékkal, mikor minden pillanatban beroboghat a szerelvény, amelynek elmulasztotta megállapítani számát, megtudakolózni célját, fejében mindegyre összekuszálódtak az előírások, rendelkezések pontjai, a lehető legrosszabb döntésnek érezte idejövetelét, s mielőtt az ajtó kinyílhatott volna, megfordult, a lépcsőfokokat négyesével véve megháborodottként rohant le irodájába, döngve felverte a feljáratban évek hosszú során felhalmozódott port, nekiütközött a festékét vedlő ajtófélfának vállával, az csikorogva vágódott be, B. B. agyában még átsuhant, hogy talán éppen az okozott zajjal hívja fel magára a figyelmet, riadalmában kifutott egészen az első talpfák rakásáig, melyek mellett a vakvágányokat jelző kék szemafor világított, távolban a mozdony lámpáinak fényét kereste, de már túlságosan világos volt, a fák levélsusogásában a rendezőpult csengőinek hangját vélte hallani, berohant az irodába, ahol síri ; csend fogadta, megnyugodott, lecsillapította zaklatott lelkét, újra ellenőrizte öltözetének hibátlanságát, kihasználva az időt, míg feljebbvalója frissen borotválva, piros, aranysújtásos állomásfőnöki sapkájában, ragyogó, kék keménygallérján rangját jelző aranycsillagocskákkal, jelentést nem kér tőle az éjszaka eseményeiről. Kipillantott az ablakon, ugyanis zajt hallott, s arra számított, a bosszús, álmából felvert főnöke közeleg, lélegzete is elakadt a meglepetéstől, hiszen az állomás előtti harmadik vágányon egy békésen várakozó személyvonatot látott. Káprázatnak hitte az egész látványt, felajzott fantáziájának, virrasztásban kimerült szeme termékének, orrát az ablaküvegnek nyomta, homlokát ráncolta, tisztességtelen tréfának tartva, hogy az ósdi állomás előtt egy muzeális értékű, múlt századi szerelvény vesztegelt, prüszkölő, füstöt eregető behemót mozdonynyal, századfordulós faküllős, látszólagos vadonatúj kocsikkal, azok körül az ugyancsak korhű öltözékben tolongó utasokkal, helyet adva a leszállóknak, a keménykalapos, szivarozgató urak kezüket nyújtva udvarias gyengédséggel segítették le a magas lépcsőfokról a lefátyolozott, csipkekalapos hölgyeket, selyem napernyőjüket lóbáló matrónákat, hordárok utazókoffereket cipeltek, a mozdonyvezető nyomáspróbaként sikító gőzgomolyba burkolta masináját, B. B. irodája sarkában állva filmforgatásnak hitte a felhajtást, szemével rendezőket, csapókat keresett, reflektorokkal, hangszórókkal, kamerákkal, s csodálkozott azon, hogy senki nem jött be szólni neki, nem is figyelmeztették, hitetlenkedő nézelődését a vonat kalauza szakította félbe, ki udvarias, gyakorlatlan szemnek fel sem tűnő gesztussal figyelmeztette, ideje útjára bocsátani a szerelvényt, B. B. meg- között állva rábólintott, mire feltette sapkáját, hóna alá csapta a forgalmi tárcsát, kibotorkált a szerelvény mellé, bámulta az eleven kavalkádot, még min- tárcsát, kibotorkált a szerelvény mellé, bámulta az eleven kavalkádot, még mindig a forgatóstáb feltételezett helye után forgolódva, mellette finom modorú, tu- bákillatú fiatalember igyekezett a kijárat felé, B. B. megmagyarázhatatlan, megválaszolatlan kérdések tömegével birkózva végigsiklatta tekintetét a kocsisoron, majd mikor az utolsó utas is felszáll s a peron kiürült, a lépcsőn fogódzó kalauz feltartott kezének lengetésére, beletörődve, hogy abszurd játék vagy álom részese, olyané, melyre álmatlan, fullasztó éjszakáin vágyott, a kíméletlen óraketyegésben, a lábszárcsontokkal hegedülő halál zenéjében, mikor fölétornyosulnak az elvesztegetett percek, most megnyugtató megkönnyebbüléssel vélte felismer
