Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)
Talamon Alfonz ni az álmot, ingerpályáin szétterült a tudat, hogy mindez látómezeje mágikus pólusán történik csupán, peregni hagyta a történet szálát, határozottan felemelte a tárcsát, jelezve a mozdonyvezetőnek, a kerekek sziszegve nekilódultak, nagyot rántva a kocsisoron, s míg a vonat nehezen, lassan gyorsulva kigördült, lelke mélyén már sajnálta, hogy valószínűleg az ébredés nyomtalanul kitörli tudatából ezt a képsort is, ezért igyekezett minél alaposabban megfigyelni minden kis részletét, az emlékezetébe raktározni azokat, a szerelvény után bámult, az ablakokban integető kezekben kendők lobogtak, visszaintegetett, ekkor a háta mögött meghallotta az állomásfőnök dörgedelmes, mély hangját, megfordulva látta, ahogy az pulykavörös dühében a peron kövezetére dobott sapkáján toporzékol, fenyegetően hadonászik, látni, ahogy halántékán kidagadnak az erek, egyfolytában, úgy tetszik, levegővétel nélkül ordít, a sínek közül nézve leginkább áriázó hőstenornak látszik, talán még nyelvcsapját is látni sárga fogai karéjában, tátogó szájából fröcsköl a nyála, oda kellett figyelnie, hogy megérthesse, feljebbvalója haragját az váltotta ki, hogy a jelzőlámpát az irodában hagyva indította el a vonatot, de B. B. egykedvűen bámult rá, képtelenségnek tetszett neki, hogy ilyen apróság miatt ekkora jelenetet csapjanak, mintha nem lett volna tudatában a szabálysértésnek, lassan oszló rémlátomásként nézte magából kikelt főnökét, kinek már nem is hallotta a hangját, az álom szertartásai szerint, mindössze odaképzelte a szavakat, ahogy azt a süketnémák teszik, az állomásfőnök pedig váratlanul abbahagyta ágáló átkozódását, kabátja alól kötelet kapott elő, B. B. után iramodott, ki a talpfák között bukdácsolva futni kezdett, alattomos légörvények ellen küzdve, melyek egyre inkább nehezítették előrehaladását, szinte érintési távolságba engedték üldözőjét. A hasán fekve ébredt fel, jobban mondva átsiklott az ébrenlétbe, hiszen úgy tűnt neki, ébredése már percekkel ezelőtt megtörtént, emlékezni vélt forgolódásaira, ahogy már tudatosan párnája legpuhább, legkényelmesebb csücskét kereste, lecsukott szemmel szimatolva, mint a vakondok, s talán ebben a vaksi, kábult, szendergő állapotában vánkosa gyűrődéseiből, pap- lana ráncaiból, nyálfoltjaiból még az álma legféltettebb titkát is ki tudta volna szippantani, de a szobájában uralkodó szokatlan világosság kíváncsivá tette, fektében találgatni kezdte, vajon hány óra lehet, lustán kinyitotta szemét, sötétzárkából kilépőként hunyorogva, mérlegelve a gondolatot, nem lenne-e jobb folytatni az alvást, csapongó képzeletének mezején emlékek zamatjaira vadászva, ahogy ágyába röppennének, kikre az éjszaka folyamán hiába vár, céltalan, tétova vágyakat kergetve hánykolódott hazudva az alvást, senki sem jött, hogy megkísértse. Elalvás előtt képzeletét csiklandozva megelevenítésükkel, üde arcú légies szeretőkre gondolt, kikkel szemben sohasem vallana kudarcot, semmikor sem csalatkozna bennük, nem igényelnék a hazug szavakat, csak az érzékiséget, elképzelte, ahogy szerelmesen játszadozik velük, azok odaadóan simulnának hozzá, férfiasságát, bölcsességgét dicsérve doromboló macskákként, míg az ébredés üres, szürke hétköznapisága a megszokott egyhangúságával véget nem vet illúzióinak, homályossá téve, elmosva álmának foszlányait, kényszerűen lemondva róla, s a feí-felbukkanó bizonytalan képek alapján rekonstruálja a tudatalattiját foglalkoztató eseményeket, egyáltalán nem volt benne bizonyos, hogy az álmához tartoznak-e a felsejlő egyenruhák, vonatok, az összeolvadó, felbolydult forgatag, vagy az emlékezet egészen máshonnan csipegette fel azokat, véletlensze
