Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)
Talamon Alfonz lése után mégis úgy döntött, folytatja útját, nyilvánvalóan ebben az elhatározásában tudat alatt az játszotta a legmarkánsabb szerepet, hogy végre talált valamilyen okot, mely ürügyén életében először felmehessen az állomásfőnök lakására, ahol, mint azt titkon remélte, megláthatja annak feleségét is, ám félt, hogy akaratán kívül újabb szabálysértést követ el, s a szigorú állomásfőnök büntető eljárást indít ellene alkalmatlansága miatt, az idő is sürgette, minél hamarabbi intézkedések foganatosítására sarkallta, fejében összekeveredett a kötelességtudat, mely a rohamosan folyó másodperceket számoltatta vele, gyors, egyértelmű, a szabályzat előírta lépésekre ösztökélte, a vággyal, hogy mindennél jobban szomjazott az állomásfőnök feleségének látására, s a képzelődéseinek tárgyával való szembesülés lehetősége elhomályosította tisztánlátását, bár ésszerűen feltételezte, hogy nagy kockázatot vállal, amelynek komoly következménye lehet, ha a szerelvénnyel valami történik a körzetükben, vagy a vonatkísérő jelenti a vasútfelügyelőségnek a mulasztást, hogy történetesen senki sem jött ki a vonat elé, erőtlen kísérletét pedig, hogy visszaforduljon az irodába, szabad sínpárt biztosítva a közelgő vonatnak, szalutáljon a mozdonyvezetőnek s a kísérőknek, majd az erre a célra rendszeresített füzetbe írja az eseményekről készült jelentést, melyet reggel be kell mutania főnökének, mindennél jobban utálta ezeket a fogalmazványokat, a legjobban akkor örült, ha semmi említésre méltó nem történt, s ezt már olyannyira megszokta, hogy kifejezetten dühös volt, amiért el kellett hagynia a meleg irodát, de ha már itt volt, úgy gondolta, talán kárpótolja a feltételezett élmények kecsegtető látványa, vagy valami érdekeset, nem mindennapi dolgot láthat. Maga sem tudva, miért, talán jólneveltségéből fakadóan úgy gondolta, jó lakáj módjára hangtalanul kell bebocsátást nyernie, roppant módon ügyelt a minduntalan megreccsenő lépcső fokaira, macskaként lopakodott fel kalimpáló szívvel, kiszáradt torokkal az állomásfőnök lakásának ajtaja elé, mintha kifosztani készült volna őket. Némileg az nyugtatta, bár igazában korántsem volt biztos, hogy elvégre hivatalos ügyben zavarja felettesét, elképzelte a kopasz, szúrós bajszú pocakos emberkét, ahogy hunyorogva, hálóköntösben, papucsban ajtót nyit neki, B. B. hidegtől kékült tétova kezében ujjait kopogásra görbítette, vére lüktetését érezte erei hullámzásában, erről az érzésről akaratlanul is az eszébe jutott a vágtatva közelgő szerelvény, mikor ujjperceinek csontjait a sárga, rézszegecsekkel kivert ajtólaphoz ütögette, elszorult a gyomra az izgalomtól, a titkos kívánalomtól, hátha az állomásfőnök felesége nyit neki ajtót, de saját szívdobogásán kívül más hangot nem hallott, ezért fülét az ajtólapra tapasztotta, reménykedve, meghallhatja a belépést biztosító hümmögést, vagy a kéjes, érzékiségtől árulkodó hangokat, melyek már önmagukban is kielégítették volna, megmagyarázhatatlan lámpaláza átterjedt izmaira, szabóizma rángatózni kezdett, váratlan gyengeség vett rajta erőt, hogy legszívesebben hátát a lépcsőfeljáró karfájának támasztva leült volna egy cigarettaszívás idejére, átadva magát a sosem tapasztalt remegésnek, de ekkor úgy tűnt neki, hogy az ajtó mögül kimért, kemény lépések csattannak valószínűleg kőpadlón, s a lépések mögé csakis az állomásfőnök fenyegetően szigorú alakját tudta elképzelni, patkóit talpú csizmájában, riadtan rendszerezni próbálta gondolatait, a meggyőződésben, hogy az elöljáró mindenképpen felfedez valami előírás-elleneset egyenruháján, ráadásul nem találta kellően megalapozottnak érveit, amiért elhagyta szolgálati
