Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)
Talamon Alfonz eseményekkel álmodni, hiszen azok melegséggel töltötték meg a szívét, még ha kellemetlenségek titokként kezelt valóságára épültek is eredetileg, mert ilyenkor úgy érezte, az éjszaka folyamán, míg a múlt sötét felszínű tavába mártózott, egyetlen másodpercet sem öregedett, ám az utóbbi időben mintha szemmel verték volna, messze elkerülték az álmok, hiába próbálta meg szertartásokká merevedett babonákkal visszacsalogatni azokat, eredménytelenül púpozta fel párnáit lefekvés előtt, hogy szinte ülve aludt el, reggelre a keményített, ropogós, illatos damasztok lucskos kovásszá áztak izzadságában, fuldokolva ébredt a toliakba rekedt testmeleg kipárolgástól, másnap hiába rakta a fal mellé a kövér magasítókat, hogy éjjel a kisagyába tódulhasson a vér, s így álmában megidézhesse a múltat, fáradtan és kábán ébredt fel, reményt vesztve bámult fel a gyűrött huzatok alól, melyek tanúi voltak számtalan megfordulásának, hánykolódásának, zsibbadt tagjai hadonászásának, halk fohászainák, sóvárgásának az enyhet adó álom után, mielőtt aludni tért volna, éjjelente zsírtól csepegő ropogós sülteket evett, burgonyás, rizses köretekkel, melyeket még utánafűszerezett, frissen reszelt torma-görgetett ki könnyeket szeméből, míg a füstölt marhanyelvből metszegetett, nehéz, kesernyés vörösbort kortyingatva hozzá, abban bízva, hogy az ételek ölre mennek gyomrában, rémséges, delejes látomások közepette lidércek telepszenek a mellkasára, poklok bugyrainak kénköves labirintusába taszítják, hol lópa- tás,-disznósörtéjű latrok tátják majd felé agyaraktól torzított pofájukat, de az éjszaka alatt, a sápadt denevércsalogató holdvilágnál csak nyugtalan forgolódása lett sűrűbb, s alvásideje hosszabbodott meg, ezért máskor éhgyomorral tért aludni, hátha, megszánandó őt, álomtündérek hívják lakomára fehér márványkastélyaikba, de gyomorkorgása ébresztette fel a hajnalban kelő rigókkal együtt abban a helyzetben, ahogy az éhség összegömbölyítette, akár egy macskát, és reg- 'gel, mikor ágyából felülve tenyerébe hajtotta zúgó fejét, ujjai homloka egyre mé- lyülőbb árkaiba tévedtek, egyre erősebb borosták fedték finom arcbőrét, ilyenkor úgy tűnt neki, egész éjszaka egy percnyit sem aludt, látta önmagát, ahogy az elmosódott tárgyakkal telezsúfolt szobában fekszik, mely olyan, mint egy víz alá süllyedt kincsesbárka gyomra, suhanó árnyaival, tompa fényű metszett üvegein végigvándorló holdsugaraival, váratlanul megreccsenő padlódeszkáival, á- gyának huzatai között fekve, szomorúan virrasztva, mint a megátkozottak, vagy a kivégzésükre várók a siralomházban, ámbár a nap folyamán nem tudta eldönteni, hogy ez az álma volt-e, vagy valóban egy szemernyit sem aludt, ennek jeleit vizsgálgatva vélt bágyadtságában, elnyűttségében, szótlanul töprengett egészen a lefekvésig, rettegve, ugyanakkor reménykedve húzta magára a takarót, belebámulva a bizonytalanul csillogó, alig kivehető körvonalú porcelán lámpabúrába, úgy tetszett, meghatározatlan messzeségben és magasságban lebegett felette, mint egy gonosz áloműző amulett, görcsösen valami bizsergetőre próbált gondolni, az ő kedvéért vetkőző valamikori barátnőjére, kerti sörözőben kártyacsatát vívó ismerőseire, lehunyt szemhéja mögött látta a tárulkozó testet, melyet szenvedélyesen csókolt, mint a valóságban sohasem, közben kényszerítette magát, hogy ne számoljon utána, hány hónappal, évvel ezelőtt történt meg mindez vele, egyre szürkülőbb hittel remélte, hogy az elképzelt gondolatsor ladikján utazva siklik majd át az álomba, ahol ragyogó fonál veszi körül testét, begubözik, akár a lárvák, új köntöse, mint alkimisták balzsamja fiatalítja meg, fényes, sima felü
