Irodalmi Szemle, 1991

1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)

Gályák Imbrium tengerén

letébe nem tudnak majd belecsimpaszkodni horgas karmaikkal a mindenütt kóborló percek, mindörökre lesiklanak testéről, hiszen reggel, valamilyen csoda folytán, az álomban újrapergetett nap után fog folytatódni, rácáfolva az egyetemes idő megdönthetetlennek hitt eddigi kíméletlen törvényeire, életének egy egészen más fordulatot adva, nem lesz többé kényszerítve, hogy szembenézzen az elmúlással, megszabadítják a testére, lelkére rakódott, életében eltelt idő el- málaszthatatlan kövüleitől, melyek úgy feszülnek mellkasára, ahogy a középkori vasszüzek áldozataik testére, s most, karosszékében ülve vádlón bámulta az ingaórát, minden bajának megtestesítőjét, minekutána az percek számainak torlaszával megállás nélkül űzi őt egyre távolabb emlékeitől. Titkon abban bízott, hogy a fényes fogaskerekek és rugók közül nemsokára, talán már a következő pillanatban, alig látható aranyszál kovácsolódik össze a megszámlálhatatlan tikiakból, melyet nehéz sóhajaival acélozna elszakíthatatlanná, a tekerőző, fejetlen kígyótestbe kapaszkodva itthagyhatná álmatlan ágyának siralomfogdáját, jutalmul eddigi szenvedéseiért, üdvözülve, akár egy keresztény vértanú, átsuhanva a falon a régen volt, alig hihető, ma már rideg helyeire szállna életének, könnyű, koloncaitól szabadult testtel bújna a nehezen megidézhető lányok karjaiba, kik, ha lehet, még bujább csókokkal várnák, mint egykor, s szemük cinkosok módjára csillogna, a szerelmes vágyakozások nehéz levegőjű szobjában, a mindig elbontásra kész ágyak faragott keményfa támlájánál, ahol mindeddig ármányoktól és hazugságoktól való félelem feszélyezte simogatásait, ujjhegyeinek útja az enyészetről, valamint a holnap bizonytalanságáról árulkodott, mozdulatait az alig tudatosított emlékek visszfénye ragyogta be, a szőnyegeken, ahol huncut redőket vető takarók alatt tomboló, ölelkező, kéjek gyönyörétől fénylő síkos testekben vájkált csontszáraz, halott kezével, a titokzatosságokba borult sarkakban meglapuló idő, a megismételhetetlenség s a tovaröppenő boldogság kínzó emlékmagvacskáit hintve el B. B. fejében, melyek burjánzásnak indulva terjeszkedő hályogfenével verik meg, mintha megvakult volna, minden keze ü- gyébe akadó tárgy, melyet csak durván tapinthatott, zümmögően muzsikáló hangján színeiről és fényeiről locsogott volna elképzelhetetlen aprólékossággal, s kínjait növelve a legtalálóbb jelzőkkel ecsetelte volna a vakság fénytelen sátrai alatt csak nehezen körvonalazható alakját. A gégeporcát szorongatta valamilyen alvilági láthatatlan kéz, feltételezte, hogy csak az emlékek lánca húzódott szorosabbra lelkében, végigsimította a fortélyos kéz nyomát, arra gondolt, a mindig simulékony, üde-rugalmas, szerelmes asszonytestek mellől felnézve, kik azóta csüggesztően fájdalmas messzeségbe kerültek tőle, nem a sürgető, pusztulásról regélő órát látná, hanem a két számjegy közt örökre megállapodott mutatókat, az idők végtelenségéig dermedt, ártalmatlan mementót, melyben a tengernyi pontosan illeszkedő alkatrész helyett az ő szíve dolgozna, boldogító megmásíthatat- lanságot hirdetve, önkényének lenne kiszolgáltatva a fel nem tárt, kifürkészhetetlen, mégis fenyegető hangulatot árasztó jövő. Ezt a kiemelkedően fontos pillanatot, bármennyire is szerette volna, sohasem tudta tetten érni, lehunyt szemű, józan logikával irányított álmodozásai átsiklottak az álmok tudatlanságának mezejére, B. B. a régóta nem álmodok hitetlenkedő, szimatoló gyanakvásával sejtette, megint csak nem az igazi, várt álom vette birtokába, csupán valami szemfényvesztést lát, fárasztóan erőlködött, hogy éber figyelme ne lanyhuljon,