Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Talamon Alfonz: Gályák Imbrium tengerén (regényrészlet)
TALAMON ALFONZ GÁLYÁK IMBRIUM TENGERÉN (regényrészlet) A forgalmi iroda mind sűrűbb homályában ülve, az ablakkal szemben^ melyen túl úgy tetszett, láthatatlan ügyes kezek vonnak kíméletlen rendszerességgel egyre sötétebb fátyollebenyeket a hajdani esők poros cseppjeitől mocskos üvege elé, a vasúti társaság birtokát képező ijesztően nagy, fehér leltári számokkal ellátott ingaórát nézte, mintha hipnózisba süppedt volna, belefeledkezve a befalazott kriptákban rekedt, enyészet simogatta halott térbe, a mumifikálódott tetemekbe dermedt valamikori vágyak élőket riasztó csendjébe, suhanó néma árnyak kiterjesztett lepelszárnyai alatt, lélegzet-visszafojtva csalogatva elő a csakis ebben a kicsapódó feszültségben hallható finom ketyegés fémes kimértségű, andalító muzsikáját, ahogy a sámánok varázsdobjaként tüzelte, szította képzelőerejét, mígnem akaratlanul is úgy érezte, különös okkultista képességek birtokában szeme szétbontja az óra megfakult kör alakú lapját, akárha nézésével egyidejűleg királyvízzel fecskendezte volna le azt, lassan feloldódtak a sötétben foszforeszká- ló római számok, fokozatosan kirajzolódott előtte az óraszerkezet, hasonlóan, mint mikor biztos kezű kórboncnokok fejtik az inakat, rostokat a testbe ágyazott láthatatlan homoksárga csontokig, megláthatta az aprólékos munkával csiszolt, csipkézett fogaskerekeket, a dallamot csiholó érzéketlen, kattogó, percegő zenekart, mely minduntalan a múlandóságról muzsikál, s B. B. fürkésző szemmel kutatta a forgó, hintázó kerekecskék között karmesterüket, ki könyörtelen ritmust diktálva az elmúlás ütemét határozza meg, talán a naiv meggyőződésben kereste őt, hogy esetleg kiiktatásával az egész szerkezet valami teljesen másról kezd neki énekelni, az örökkévalóságról vagy a halhatatlanságról, s a mágikus hang varázskört von köré, a percek és órák többé nem szipolyozzák ki testéből a fiatalság illékony nedveit, nem röpítik tudatában mind távolabbra emlékeit, melyek felkutatására egyre távolabb kell barangolnia, érezve, a visszapergetett hónapok, évek súlya üli meg vállait, fájdalmasan rogyasztják gerincét, az elkeseredésbe lovall- ják régmúlt emlékképei, amikor a nehezen járható, végtelen hosszúnak tűnő időcsatornák torkában gondtalanul visszaintegetnek neki, az üres pillanataiban megidézett szereplők, számára szívszorongatóan búskomor, szikrázó üde napfény alatt játszadoznak önfeledten, cselekszenek az emlékezet még meglévő, félhomályba boruló pástján, a felejthetetlenségtől átitatva, immár idegennek ható tisztasággal és múlhatatlan fiatalsággal, akár a galériák falára akasztott, nagy gonddal kidolgozott akadémikus portrék, aranyozott kereteik sarkában az idő marka maszatolta alkonnyal, B. B. mégis szeretett azokkal a múltban megtörtént
