Irodalmi Szemle, 1991

1991/6 - Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 (részlet a szerző kiadatlan művéből)

A szlovákiai zsidók üldözése (1939-1945)

kacsoport két szlovákiai deportálttal (Alfred Wetzlerrel és Walter Rosenberggel) vett fel, akik 1942 óta Auschwitzban tartózkodtak mint deportáltak, s onnan 1944 áprilisában megszöktek. Egyikük már 1942 áprilisában érkezett oda, a másik először Lublinba került, s onnan 1942 júniusában egy transzporttal vitték Auschwitzba. E két jegyzőkönyv rendkívül részletesen számol be az auschwitzi tábor szervezetéről; az odaérkezett lengyel, francia, belga, holland, görög és olasz zsidók megérkezéséről és kiirtásáról, a gázkamrák és a krematóriumok működéséről. Történelmi jelentőségűvé teszi e két jegyzőkönyvet az a körülmény, hogy felvételük előtt Európa csak szállingózó hírekből értesült a német haláltáborok üzeméről, és ez a két szlovákiai fiatalember számolt be róluk először teljes részletességgel és hitelt érdemlő formában. A jegyzőkönyvek Svájcon és a pápai diplomácián keresztül eljutottak a világnyilvánosság elé. Magyarországon például 1944 május második felében, a svájci nagykövetség által váltak ismertté. Ekkor már megindult a magyarországi zsidók deportálása, de a zsidóság vezetői még mindig nem voltak tisztában a deportáltakra váró sorssal. Abból a téves optimizmusból, melyet a jóindulatot színlelő Gestapo-vezetők megnyugtatás céljából adott hazugságaiból merítettek, ezek a szlovákiai jegyzőkönyvek rázták fel őket, de sajnos ekkor már késő volt. A magyar vasutak deportáló vonatai már egymás után futottak Eperjesen keresztül galíciai területekre, afelé az Oswi§cim felé, melynek állapotait és a foglyokra váró sorsot hitelesen örökítették meg a két szlovák menekült beszámolói.

Kétségtelen, hogy a német példa nélkül nem kerülhetett volna sor a legkülönbözőbb európai országokban a zsidók eltipró üldözésére. A németek a csatlós államokkal szemben nem titkolták, hogy ezek iránt való magatartásuk attól függ, milyen intézkedéseket tesznek a zsidók ellen. Másrészt az volt a céljuk, hogy az elrablott és konfiskált zsidó javakat odadobják zsákmányul csatlósaiknak, s ezzel fokozzák érdekeltségüket a németek oldalán kitartani. Alexander Mach a Vašek-perben azzal védekezett, hogy az állam fennmaradása, létérdeke megkövetelte a zsidók deportálását, s a deportálást a németek követelték. Az egykori belügyminiszter perében a népbíróság megállapította ugyan a belpolitikai felelősséget, de mivel az ítélet nem részletezi az 1942 márciusában a deportálások megindításáról szóló megegyezések részleteit, nyitva marad az a kérdés, milyen mértékben érvényesült a német kezdeményezés a deportálás ügyében. Wisliczeny viszont - saját ügyének tárgyalásán és a Vašek-perben - azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a szlovákok sürgetése nélkül nem vittek volna ki zsidókat a kért szlovák munkások helyett, s utóbb nem deportáltak volna egész családokat. Wisliczeny nem tagadta, hogy felettesétől, Eichmanntól megtudta, milyen rendelkezést tett Himmler a zsidó kérdés Endlösung'yáról. Amikor azonban erről tudomást szerzett, állítólag igyekezett mérséklő befolyást gyakorolni. E mérsékelt magatartást viszont megelőzte a figyelmességek és az ajándékok egész sora; nem beszélve arról, hogy az általános hadi helyzet alakulása nem hagyhatott egy Wisliczenyhez hasonló emberben kétséget afelől, hogyan fog végződni mindez. Wisliczeny tulajdonképpen alárendelt tisztviselő volt, s nagyzolt. mikor a deportálásért viselt felelősség vitája közben azt mondta, hogy neki tudnia kellett volna, ha német diplomáciai részről követelték volna a deportálást. (Miért ne tehetett volna a pozsonyi német követ lépéseket a zsidók ügyében anélkül, hogy róluk