Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Csanda Gábor: A filológia alkonya (Fónod Zoltán: Kőtábláink)
Csanda Gábor inkább a filológus dolga, hogy ügyeljen a pontosságra, az adatok, a tények, az idézetek feddhetetlen közlésére; ha pedig úgy érzi, eljutott az igazság észleléséhez, Péguy szava szerint üvöltenie kell a fölismert igazságot, mert különben a csalók, a hazugok, a megtévesztők cinkosává válik. Munkamódszere tehát szükségképp visszahat szellemi, sőt erkölcsi magatartására is... (...) A filológus hetekig, hónapokig, évekig dolgozik könyv- és levéltárakban, hogy összegyűjtse, ellenőrizze, rendszerezze az adatokat, amelyek felhasználásával - esetleg csak pár oldalas dolgozatban - új felismerést, új igazságot közölhet. S miközben éhkopp a bére, a talmi siker csábítását semmibe véve, egyetlen remény lelkesíti: dolgozatának megjelente után - jóllehet a közvetlen hatása alig terjed túl a szakkörön - a vizsgált témáról nem lehet többé úgy vélekedni, mint korábban; az igazság szikráját hintette szét; a haladást szolgálta; a kritikai gondolkodást erősítette. “ (Dobossy László) [Sokáig tiltakozott valami bennem az ellen, hogy ezt a hosszú idézetet írásomba, mégha mottóként is, besoroljam, mígnem megérlelődött az elhatározás: Dobossy László kötete címének szelleme és persze nem utolsósorban az, amiről ez az idézet szól, teszi ezt indokolttá. Végül pedig: ez az írás, mint az majd alább kiderül - sajnos főként az idézetekről szól, s nem csak ezért (s nem csak a filológiai hitelesség miatt) kénytelen maga is számtalan idézettel élni - hát miért ne épp ezzel a mesterien megfogalmazottal kezdené a sort.] Fonod Zoltán legújabb kötetével válogatott írásokkal gyarapodott a csehszlovákiai magyar irodalomtörténet. A több mint két és félszáz oldalnyi mű elsősorban korábban már önálló kötetekben napvilágot látott írásokat tartalmaz. A kötet súlypontját a Kisebbségi szerepkörben c. tanulmány alkotja. Ez a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalomról kísérel meg - első ízben és egyedülállóan - átfogó képet nyújtani. Benne a szerző a korabeli gazdasági és politikai helyzet feltérképezését követően „kísérletet tesz a csehszlovákiai magyar irodalom korszakainak meghatározására“. Tulajdonképpen ennek a korszakolási kísérletnek a pillérein nyugszik teljes egészében a nem könnyű vállalkozás: a két háború közti irodalom irodalomtörténeti jellegű szintézise. A korszakolás (nem egyedüli) szépséghibája viszont, hogy teljesen megegyezik Kemény Gábor korszakolásával, mely 1940-ben jelent meg Kemény így tűnt el egy gondolat c. írásában. Nem érdektelen utalnunk rá (hogy Fonod kedvenc mondatindításával éljek), hogy ez a tanulmány öt évvel ezelőtt már egyszer megjelent a szerző Tegnapi önismeret c. kötetében. Nem véletlen, hiszen a szerző egyedülálló vállalkozásra tesz benne kísérletet. Az eddig megjelent alapozó művek (Két kor mezsgyéjén, Első nemzedék, Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből, Hiányzó fejezetek stb.) ugyanis bármennyire úttörő jellegűek-a szintézist egyikük sem hozta. Hogy ez Fónodnak mennyiben sikerült, arról részletesen alább szólok. E helyt csupán a tanulmányt záró jegyzetapparátus filológiai „pontosságára“ mutatok rá. Itt (Fonod 1990, 82-83.0.) a szerző a megjelenés helye és ideje nélkül hivatkozik a legfontosabb forrásművekre; számára sokszor az is mindegy, hogy az általa idézett mű úgy, ahogy feltünteti, nem jelent meg - mivel több más művel együtt.
