Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Tőzsér Árpád örök emlékezet maga", máskor „tetten akarja érni az időt", ,$záz vagy ezer különböző nézőpontból készíteni felvételt", elkapni valamit a „teljes igazságból“, s ezekkel a homályos, de „nagy elvárásokkal", valamiféle homályos etikai és ismeretelméleti maximalizmussal lesz fotoriporterré, újságíróvá (a Galeri végén) s kiadói szerkesztővé (az Áttételekben). S ekkor újból, most már a saját bőrén tapasztalja, hogy ,A társadalomnak nem rá, hanem az általa betöltött szerepre van szüksége“, hogy ,A lakásában otthon van, a világban nem“, mert a világban az értékrend alól „régen kihúzták az erkölcs talaját, s bár illik, sőt kötelező hivatkozni rá, komolyan senki sem veszi. Azt mondja valaki: őszinteség, s arra gondol: a hazugság ügyes leplezése. Öröm helyett az öröm, szeretet helyett a szeretet, bizalom helyett a bizalom hiányának a leplezésére gondol, s ezekbe a manőverezésekbe beleöli energiáinak a nagyobbik részét, olyan játékszabályokat eszelve ki, amelyek mögül éppen a játék és a tét hiányzik“. S kétségbeesve tapasztalja, hogy ebben a világban már „senki sem tudja, mi az igazság". S nem kell a cselekmény időszámításán sokáig töprengenünk, hogy rájöjjünk: mikor az elbeszélő ezeket a keserű dolgokat így átgondolja, annak a bizonyos világnak a hozzá legközelebb eső részében, azaz Csehszlovákiában a husáki „konszolidáció“, tehát a legtöményebb totalitarizmus dühöng, s habár ő egyetlen konkrét utalást sem tesz erre a korra, minden, amit a „világról“ mond, erre a „konszolidációs“ világra is pontosan illik. S csoda-e, hogy éppen akkor, a társadalmi létnek éppen ezen sötét koordinátái között ér el Grendel elbeszélője a kierkegaard-i „végtelen rezignáció“ szakaszába, amely ugyan még nem egyenlő a vallási stádiummal, de annak mintegy előszobája, „megelőzi a hitet oly módon, hogy... csak a végtelen rezignációban leszek világos magamnak az én örök érvényességemben, csak ezután lehet szó arról, hogy a létet a hit erejével megragadjam“ (Kierkegaard). Csakhogy Grendel elbeszélőjében ez az „örök érvényesség" sajátosan, nem a kierkegaard-i terv szerint mutatkozik meg: a végtelen rezignációban, a teljes kilátástalanságban nem a „hitet“ és belső szabadságot, hanem a nemlétet választja. Amely persze - ha úgy vesszük - szintén az örök érvényesség egyik (legradikálisabb) formája, de mégsem az az Istenben való feloldódás, amelyet Kierkegaard ajánl. Grendel hőse az átélt, de meg nem valósított nemlét (öngyilkosság) után jut el egyfajta furcsa „vallási“ életstádiumba. De mielőtt még erről a végső, cselekményzáró stádiumról szólnék, hadd válaszoljam meg a fejezet bevezetőjében feltett kérdést: mi motiválja (motiválja-e valami) az előbbi stádiumokban a hős későbbi életben maradását, az „és mégis" gesztusát? A motiváció kiszögelléseit, az elbeszélő erkölcsi értékrendjének állandóit kitapogatni nem egyszerű feladat, etikája ugyanis jellegzetes kontextuális etika, a konkrét helyzetek szerint állandóan változik, csak egyben állandó: keretében a hagyományos erkölcsi értékek problematizálódnak, nem-értékeknek bizonyulnak. Az elbeszélő gyakorlatában még az olyan egyértelműen pozitív tartalmú érték is visszájára fordul, mint a részvét. Mikor öngyilkossági szándéka után megint szembetalálja magát a rossz kéziratok problémájával, így meditál: ha „ajánlani fogod az előtted heverő rossz verseknek a kiadását, enyhítesz ismeretlen szerződ
