Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Jelentések egy (létre)nyitott műhöz megszállott, „úgy viselkedett, mintha hipnózis hatása alatt lett volna", s látnokként hirdette, hogy az „élet a legfőbb érték", s „az individualizmus a szabad ember önzése a köz érdekében". Valamennyi bizonyos kötelességek, elkötelezettségek jegyében él, de ezeket a kötelességeket mintegy rögeszmékként, belső indítékokból élik meg, s ez a belső erkölcs teszi őket az etikai szféra lakóivá. Más kérdés, hogy a vallási szférába egyik sem jut el, hogy ha hisznek is, csak az emberi általánosban (de leginkább önmagukban), s nem az emberen túlmutató transzcendenciában hisznek. A vallási szférát egyedül az elbeszélő közelíti meg, s azért egyedül csak ő, mert elbeszélésének az a néhány szereplője, aki ebben a szférában tartózkodik (mint például az apácák nevelte Zsófika, akinek Bo- huniczky bácsi „kitartóan“ udvarol* s. aki szerint „ahol a szeretet jelen van, ott a pusztulás sohasem lehet egyetemes"), az nem oda ért, hanem mintegy ott eszmélt a világra, s így egyfajta a priori vallásos ortodoxiát képvisel s nem sok köze van Kierkegaard életstádiumaihoz. Ezt a stádiumot (Kierkegaard intenciói szerint) annak a lesújtó felismerésnek kell megelőznie, hogy a társadalomban élő ember céljai teljességgel megvalósíthatatlanok, s a külsőnek, az általánosnak ez a teljes bezárulása fordítja aztán a szubjektumot véglegesen önmaga felé és önmagába, ahol a személyiség szabadsága és kibontakozása, s így a végső igazság megragadása s az Istenben való feloldódás egyedül lehetséges. Csakhogy Grendel elbeszélőjéből a társadalomban megvalósítandó célok, nemesebb ambíciók kezdetben csaknem teljesen hiányoznak. „Kedves EL - kérdezte doktor Kulcsár Elemérné -, meddig lehet így élni, hit és ambíciók nélkül?" EL megsúgta neki: „Tudja, kedves asszonyom, így soká lehet élni." EL (az elbeszélő) ekkor éppen raktárossegéd és kutyasétáltató. (Doktor Kulcsár Elemérné kutyáját sétáltatja, havi nyolcvan koronáért.) Nemrég hagyta ott a műszaki főiskolát, miután rájött, hogy „az egész gépészmérnökség annyira sem érdekli őt, mint a sírásót a talaj ásványisó-tartalma". Akkor még volt ereje korrigálni korábbi helytelen választását, s raktárossegédi „állást“ vállal szülővárosában. Az újabb helytelen választást viszont már nem akarja megkockáztatni. Fölteszi hát magának a kérdést: ki ő? És: mi ő? S a Galeri végtelen monológjai és tudatfolyamai tulajdonképpen e kérdések megválaszolásaként fogalmazódnak meg EL-ben. Cicerójával, Bohuniczky bácsival, bejárja városa poklait (múltját és félmúltját), s ezzel mintegy magánpoklát tágítja ki, s teszi annak bugyrait maga és mások számára is érzékletessé, pokol-mivoltát vitán felülivé. Részéről így ez a „megérzékítés“ egyszerre esztétikai és etikai tevékenység: teremtett figuráiban megéli és kiéli szélsőséges individualizmusát s újabb választási lehetőségeinek valószínűsített csődjét is. (S ilyen vonatkozásban az Éleslövészet regénypoétikai kalandját - amely az elbeszélő személyes idejében a főiskolai évekre esik- sem tekinthetjük másnak, mint az esztétikai stádiummal való leszámolásnak.) így kerül el az elbeszélő a „nullponthoz“, amikor is úgy érzi, hogy tiszta lappal indulhat, újra kezdheti életét. Ehhez az újrakezdéshez azonban még mindig meglehetősen homályosak a belső indítékai. Egy helyen azt mondja, hogy „erősen kívánta..., váljék érzéketlenné, mint egy rög, amely nem emlékezik, hanem az
