Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Pokstaller Lívia: A magyar polgári irodalom hagyományai (esszé)
A magyar polgári iradolam hagyományai dalmár, mint Petőfi, épp ezért nemzeti érzelmei is kevésbé dominánsak költő barátjáénál vagy akár Aranyénál, aki viszont „ortodox“ módon volt magyar. Jókai regényei egy angol, német vagy francia számára is ismerősen közelibbek, mint bármely kortársának a művei. A modernizálódó, kapitalizálódó, tőkeéhes társadalom problémája egész Európában általános, bár ezek a folyamatok nemzetenként más-más időben játszódnak le. Nos tehát, nem tévedett Márai, mikor Jókait a kozmopolita liberalizmus védelmezőjének tekintette. Ezeket az eszmei eltéréseket 48-as tudós-politikusaink közt is megtalálhatjuk, gondoljunk csak a Széchenyi és Kossuth közti vitákra, nézetkülönbségekre. Gyakori téma kettőjük kapcsolata a magyar politika- és irodalomtörténetben, s ha a mi kutatási szempontjainkat vesszük figyelembe - azaz a polgári-liberális gondolkozás jeleit a 19. századi politikában és irodalomban -, akkor egy tény azonnal leszögezhető: bár Széchenyi és Kossuth származását tekintve a helyzet pont fordított (Széchenyi az arisztokrata, Kossuth a „plebejus“), a polgári nyugodt átmenetet mégis az előbbi képviseli, míg a revolucionáris, „felforgató“, érzelmi politizálás Kossuthot jellemzi inkább. Ez ugyan ebben a pillanatban természetesnek tűnik, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy más erőviszonyokkal kell számolnunk ebben az időszakban. Széchenyi a villámhárító szerepét játszotta a császári hatalom és a Kossuth-féle szembenállásban; ő világosan látta, racionálisan föl tudta mérni, hogy egy esetleges forradalom csak ronthatna a helyzeten, pusztulásba döntené az országot. Naplóbejegyzései is arról tanúskodnak, hogy egyrészt megpróbálta Kossuthékat az ésszerű megoldás felé terelni, másrészt meggyőzni az abszolút (ám gyönge) császári hatalmat, hogy ne gördítsen további akadályokat a reformok tényleges megvalósítása elé. Jellegzetes példája kettőjük szembenállásának az 1843-as nyelvtörvény ügye, melyben Kossuth a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett voksolt, amely elsősorban nem a magyarok jogait védené, hanem a kisebbségeket korlátozná. Széchenyi következetesen ellenzi a magyar nyelv kötelező hivatali használatát a nemzetiségi területeken, világosan látva a törvény veszélyeit: ha magunk ellen fordítjuk a nemzetiségeinket, ki áll akkor mellénk a császári önkény ellenében? S lám, balsejtelme beigazolódott! így tehát ezek a folyamatok és különbségek párhuzamosan léteztek a reformkorban is: politikában, irodalomban egyaránt. Mélyebbre nyúlva az időben már kissé elbizonytalanodunk, hiszen a reformkor előtti időszakban szinte „dúl“ a népiesség, s ekkor ébredezik csak igazán a nemzeti öntudat. Bizony, itt már nehezebb a kontinuitás szálait felfedezni, s könnyen eshetnénk az erőszakolt belemagyarázás hibájába. Egy kiinduló pont azonban mégiscsak van. Ekkor még természetesen a liberalizmusról mint létező politikai fogalomról aligha beszélhetünk, de a polgárosodás és a felvilágosodás eszméi szorosan összefonódnak. Itt elsősorban a feudális, hagyománytisztelő nemesi ellenállási mozgalmat és a Kazinczy nevével fémjelzett progresszívebb társadalomszemléletű csoportosulást kell elkülönítenünk. A polgári mozgalom fellegvárai az ekkor Magyarországon éppen meginduló szabadkőműves páholyok. (A miskolcinak Kazinczy is tagja volt.) »Polgári értelmiségi páholyok létesültek Eperjesen, Pesten, Besztercebányán, Selmecbányán, Erdélyben és tér-
