Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Pokstaller Lívia: A magyar polgári irodalom hagyományai (esszé)
Pokstaller Lívia mészetesen Magyarország akkori fővárosában, Pozsonyban. A jozefinizmus korában az uralkodó eleinte engedélyezte, majd híres „szabadkőműves rendeletével“ egyesíteni akarta a tartományi páholyokat, amivel magára haragította a magyar, nemzetüket védelmező szabadkőműveseket is. 1795-ben került sor végleges betiltásukra. A szabadkőműves páholyok a 18. század végén a gazdasági és kulturális élet fellendítésén fáradoztak. Olyan kiemelkedő személyiségek tevékenykedtek bennük, mint Széchényi Ferenc, a Nemzeti Múzeum megalapítója, Kovachich Márton György jogtörténész, Hajnóczy József jogtudós, vagy a kor nagy gazdasági „közírója“, Berzeviczy Gergely.« (Kossár Lajos) Kazinczy - főleg első időszakában - hitt a II. József-féle társadalmi reformokban, ésszerűeknek találta azokat. Ebben az időben jelentős fordításai születtek, például Gessner Salamon svájci költő európai hírű idilljeit ültette át magyarra. 1790-ben válik el igazán a Batsányi-féle nemzeti tábortól, és Orpheus címen (Kazinczy szabadkőműves neve) önálló lapot indít, mely, igaz, tiszavirág-életű volt, mégis sok pályakezdő fiatalnak nyújtott megszólalási lehetőséget. Ebben a folyóiratban jelentek meg Szentjóbi Szabó László, Baróti Szabó Dávid és mások művei, de fordításokat közölt a francia felvilágosodás irodalmából is. Nem elhanyagolható jelentőségű ebben a vonulatban Kazinczy „pesti triásza“ sem, melyhez Szemere Pál, Horváth István és Vitkovics Mihály tartozott. Közülük is inkább Vitkovicsot emelném ki, elsősorban azért, mert ez a szerb származású költő két kultúrán nevelkedett, s ezt irodalmi munkásságában is hasznosította: szerb népdalokat és regéket ültetett át magyarra, s magyar műveket szerbre. Vitkovics Mihály nem volt kimagasló tehetség, de irodalmi alkotásainak másodlagos voltában és szervezői tevékenységében is gazdagon tükröződik a kor szellemi életének fő tendenciája: irodalmunk polgárosulása a sajátos hazai viszonyok között. Araszolva visszafelé az időben a kutatás még mindig nem ért véget, hiszen a magyar irodalom egyik legérdekesebb időszakához érkeztünk, a reformáció és ellenreformáció korához. Itt azonban az áttekintendő anyag olyan bőséges, hogy igazán csak fölsorolásra szorítkozhatunk. Ebben az időszakban Magyarországon, pontosabban a felvidéki és erdélyi polgárvárosokban „buja vegetációját“ éli a tudományos élet. Polgári szellemi mozgalmak keletkeznek, a nyugati kultúra szabadon gyűrűzik be az országba, s termékenyít tudományt, művészetet, irodalmat egyaránt. A kor egyik kimagasló személyisége például Bél Mátyás, aki három kultúra neveltje, s akinek államismereti munkái szinte felbecsülhetetlen értékűek. Új alapokra helyezi az idegennyelv-oktatást, s megyerendszeri munkája - igaz, csak részben készült el - hiteles képet ad a felvidéki közigazgatási rendszerről. Megemlítendő még róla, hogy 1714-től a pozsonyi evangélikus iskola rektora lett, s azt Magyarország legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. Kortársa, Bőd Péter tudományos és kultúrtörténeti munkáit sajnos méltatlanul elfelejtették. A magyar reformátusság, illetve Erdély múltja, kulturális hagyatéka tanulmányozásának, emlékei gyűjtésének és feldolgozásának szentelte életét. írt egyháztörténeti és jogi műveket, értékes az irodalomtörténeti munkássága, létrehozta első írói lexikonunkat, melyben több mint 500 hazai írót ismertetett. Ugyancsak feledésbe merülnek lassan az első polgári jellegű szellemi mozgalmak és képviselőik. Gondoljunk csak Apáczai Csere Jánosra, aki természetes módon kapcsolódott bele az európai enciklopédizmus áramlatába. Utrechtben
