Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Stofko Tamás: „Az edény” (novella)

„Az edény“

egyik csendes falucska a másik után, közben dombok, kis erdők. Egy helyen még szőlőtőkéket is láttam. Ez lepett meg talán a legjobban, mert nem is gondoltam, hogy errefelé is borászkodnak.

Talán még le kellene írnom, milyen volt akkor az az őszi nap, de nem emlékszem, s nem akarok hazudni. Úgyis csak azt írhatnám le, ami most jut eszembe egy őszi napról, an?i bárkinek eszébe juthat egy őszi napról, de ennek semmi köze ahhoz a naphoz. Fogalmazhatnám a mondatokat, esetleg ha szerencsém van, és kedvem, megrakhatnám őket jelzőkkel, és pontos helyesírással leírhatnám őket egy lapra.

Még a hangulatomról írhatnék, de ez is csak félrebeszéd lenne, nem emlékszem milyen volt a hangulatom akkor, talán fáradt voltam a korai keléstől.

Egy völgy két oldalán húzódott a falu, ahol az esemény történt. A völgyet egy patakocska osztotta két részre. Néztem a domboldali házakat, és az egyik ház mellett megláttam az edényt. Az agyam rögzítette a képet, és a vonat már el is suhant a ház előtt. A ház mellett, a kerítésen belül egy kőből rakott fal húzódott, hogy tartsa a földet, mint ahogy az már lenni szokott a domboldalakon, ahol az eső könnyen lemossa a termőtalajt. A kőfal teteje le volt betonozva, és ezen a betonpárkányon állt három edény. Mindhárom régi vágású tárgy. Díszként állhattak ott.

Egy kb. tíz literes zöld üvegkorsó, egy szintén hasonló nagyságú fehér üvegfiaskó, de négyszögletes, mint a régi pálinkásüvegek, és az „enyém“, valamivel magasabb a többinél, egy barna cserépedény. Talán régebben káposztát tapostak bele. Semmi különös jegy nem volt rajta, csak egy varrat húzódott végig a hasán, mintha két részből lenne összehegesztve, és a hasa közepén a két füle. Ha jól emlékszem, teteje sem volt.

Nagyon megtetszett nekem ez az edény. Talán a pontos, tiszta, szép formája, ami miatt valószínűleg a gazdája is kiállította. Szerettem volna megszerezni, birtokolni teljes mértékben, de lehet, hogy ezt nem éreztem... Nem, biztos vagyok benne, hogy nem éreztem, egyszerűen csak tetszett nekem, a többit már csak most, utólag találom ki.

Először úgy gondoltam, az egész eseményt úgy tudnám a legjobban megközelíteni, ha írnék egy történetet, ami arról szólna, hogy egy idegen elvetődik ebbe a faluba, és mindenáron megpróbálja megszerezni ezt az edényt, de sehogyan sem sikerül neki. Talán úgy folytatnám, hogy ebbe beleőrül. Esetleg leírhatnám a cserépedény tulajdonosát is, valami „tudatalatti“ harcot közöttük, meg sok más szórakoztató konfliktushelyzetet.

A mai napig sem tudom, hogy mit akartam attól az edénytől, vagy az edény tőlem?! Vagy talán nem is múlt időben értendő ez a „mit akartam“?

És minek írtam ide az előző előtti mondatot? Semmi értelme. Talán csak a félelmemet akarom oldani, nyugtatni magam; igaz, hogy megint nem sikerült, de még nincs vége, még megvan a „lehetőség“.

De mitől kellene félnem?