Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Stofko Tamás: „Az edény” (novella)
Stofko Tamás a központi kórházba kellett mennem kivizsgálásra. Ősz elején vonultam be, ez az eset úgy november vége felé történhetett. Valószínűleg megfáztam, vagy csak egyszerűen elege volt a szervezetemnek a szeles, őszi időből. A lényeg az, hogy lázam volt, és elküldtek a központba, ahová egyedül kellett utaznom. Az állomásra, ahonnan a vonatom indult, egyórás gyalogút vezetett a kaszárnyából. Innen körülbelül öt állomásnyira kellett majd leszállnom a vonatról. Már ismertem az utat, ezért is mehettem egyedül, kíséret nélkül. Kétszer voltam már a központban, hivatalos ügyben. Mivel délelőttönként, amikor az orvos rendelt, csak két vonat indult abba az irányba, amelybe nekem is utaznom kellett, és ráadásul az egyik csak dél körül, nem kockáztathattam, a korábbival kellett utaznom. így korán, negyed öt felé keltem. Még mindenki aludt a kaszárnyában, amikor a hűvös, őszi hajnalon útnak indultam. Magányos kis falucska mellett állomásoztunk, távol a zajos főu- taktól. Még egy autó sem ment el mellettem, amíg az állomásra értem. Most persze az állomás leírása következne, az utazóké, a jegyeladóé, az állomás körül ólálkodó korcs kutyáé és így tovább, de nem, úgy érzem ezzel tőrbe csalnám az olvasót. Leírás. Nem, nem ez a lényeg. Hogy miért írtam le mégis az előbbi sorokat? Nem tudom. Valóban nem tudom. Úgy érzem, ennyit legalább el kellett mondanom. El kell mondanom? Nem merem azt kérdezni: mit?, mert akkor ugyanoda jutnék, ahonnan elkezdtem, ugyanis a válasz az lenne: a történetet. Könnyítek a helyzetemen, és azt kérdem: miről? Erre már könnyebb a válasz. Az eseményről. Tehát ott álltam az állomás öreg épülete előtt, és vártam a vonatot. Néhány perc múlva meg is érkezett. Az egész szerelvény csak két vagonból állott, az egyik vagonban volt a diesel motor, ami a szerelvényt húzza. Alig volt egypár utas ezen a korai járaton, annak is a fele vasutas. Emlékszem, egyszer később, amikor már az esemény után utaztam ugyanebben az időben, szintén az orvoshoz, ellenőrzésre, és már tudtam, hogy egyszer úgyis megpróbálom leírni majd ezt az eseményt, alaposan megfigyeltem a kalauznőt. Még egy füzetecske is volt nálam, amelybe szavakat írtam, jegyzetet, amelyből később akartam majd összeállítani a történetet: világoskék blúz, konty, vasutassapka, kopott egyenruha, nagy, feszülő mellek, kopott vasutasnadrág, a fenekén, a nadrág alatt látszik a bugyi széle. Ezeknek az apró külsőségeknek a segítségével akartam például leírni, valamiképp „rekonstruálni“ a kalauznőt. Ma már csak arra emlékszem, hogy valami perverzen izgató volt a nőben. Idősebb volt már, talán negyvenen is túl, lehet, csak a kék színtől, az egyenruhától, vagy csak az üléstől tolult úgy a vér a tagjaimba, hogy valamilyen szexuális ingert éreztem iránta. Ennek emléke mostanáig is megmaradt bennem. Abszolút nem emlékszem már az arcára, csak a kopott nadrágban feszülő fenekére, és a melleire. Látszott a fenekén feszülő nadrágon, hogy vastagon van felöltözve, és ez közelséget, meleget sugárzott. Mintha csak ez a szerelvény lenne az igazi otthona, itt élte volna le az egész életét, itt fürdene, főzne, enne, és mivel tudja, hogy ilyenkor hideg van itt, hát felöltözött a jó meleg otthoniba. Még túl korán volt ahhoz, hogy az utasok beszélgettek volna egymással, bár látszott, hogy ismerik egymást. Ahogy beléptem a vagonba, engem figyeltek. Nem zavart, fáradt voltam, és az ablakon át néztem az ismeretlen tájat. Jött az
