Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Hogya György: Játék Hippokratésszal (novella)

Hogya György nak lakásán látott pár perce. Hidegen gondolt az izzadságtól csillogó meztelen testekre, és úgy érezte, elég szilárdan áll az első sík lapján. Álmában megint szeretett volna repülni, ám ismét vér folyt a melléből. Elhes­segette a gondolatot, és a versfordítással kezdett foglalkozni. Egy keleti verset szeretett volna saját nyelvére átültetni, de már nagyon régen sikertelenül. A leg­utolsó változat így hangozott: Nem érte sírok, ne nevess, / Nem oly halálos sze­relem ez, / Csak ez a csirkefogó szellő / Csalt szememből könnyet elő. Persze ez­zel sem volt megelégedve, és úgy érezte, a versfordítást sem neki találták ki. Az ilyen felületes dolgokat egyébként Szabad Kifutásnak nevezte, s meg volt róla győződve, hogy csak magányosan oldhatók meg. Családban még szenvedni sem szenvedhet önfeledten az ember, gondolta. Mesterkéltnek és inkább szenvelgésnek hatna, ráadásul állandóan határt szab­nak neki a körülmények - mintha a fájdalomnak lehetne határt szabni -, s így állandóan apró tüskék maradnak az ember lelkében, ahogyan a kutyák húsában a beszakadt kullancsfejek. Kellemesen érezte magát, az alkohol nem hatott rá bódítólag, sőt ellenkező­leg, mintha mindent tisztábban látott volna. Körültekintve az értelmezésnek eme, számára első szintjén, mohó kapzsiság­gal és izgatott türelmetlenséggel tekintett az újabb fok felé. Ekkor azonban lépteket hallott, és a négy idegent pillantotta meg, akik pár napja érkeztek a városba. Csendesen, egyetlen szó nélkül közeledtek az út teljes szélességében. Nem értette, mit keres a könnycsepp a szemében... Az újságíró, aki pár perccel később fizette ki számláját az étteremben, csak késve eredhetett a távozó négy idegen nyomába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megpróbálja őket szóra bírni. Igen, csak előre!, hajtotta magában, s isme­rősök útmutatásai nyomán egészen a futballpályáig sikerült követnie őket, ám ott a négy idegennek nyoma veszett. Odalépett a hatalmas kovácsoltvas kapu­hoz, és bepillantott. A kiásott gödrök katonás rendben sorakoztak egymás mel­lett, a kapun hatalmas lakat lógott. Értetlenül nézett körül. Hiszen csak pár percről volt szó. Vajon hova tűnhettek? Aztán visszament a vaskapuhoz. Lám. Mégiscsak igaza lett a nőnek: „Meglát­ja, milyen szép temető lesz itt nemsokára.“ A profanum volgus már el is nevezte a területet magántemetőnek, ám ő tisz­tán látta a mérleget, melynek egyik serpenyője lejjebb billent, és Yeats szavai jutottak eszébe: Mérlegeltem, mi volt s mi lesz, és úgy találtam, mindegy, mi vár, egyensúlyban tartja üres életem az üres halál.

Next

/
Oldalképek
Tartalom