Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)
Hizsnyai Zoltán marok sokszor jogos, de mindig fölösleges és arrogáns megnyilvánulása. Mi tagadás, némely pesti író-asztaltársaságban illendő Vergiliust eredetiben idézni. De a megszólalás, sőt a jelenlét joga is csak a tehetségeseket illeti meg. A népiség védelmet nyújtó kemencepadkáján azonban gyakran a dilettantizmus tenyészik. Mert a szelekció - a mozgalom eredendően ideologikus voltából fakadóan - sokszor az összevont szemöldök, a magyarságféltés deklarált fokának, s ezen esztétikailag kétes értékű minőségek által elnyert tekintély alapján történik. Mindamellett a „finom kultürlegények“ világa számomra semmivel sem vonzóbb, mint a „tilinkós álparasztoké“. Ám mégis azt hiszem, hogy az urbánus kategóriát a „tilinkósok" kreálták, mert hiszen minden nemzeti ideológiának szüksége van- a külsők mellett - egy belső ellenségképre is. Minél erősebb, befolyásosabb és persze vérszomjasabb az ellenség, annál jobban halad a toborzás, és esik a művészi színvonal. Ha a belső és a külső ellenség ellenállása csenevész, még mindig ott van a sors, ami ugyan legyőzhetetlen, de annál inkább (és megbízhatóbban) kegyetlen és gonosz. Van egy téves elképzelés, miszerint az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom akkor kerül egyensúlyi helyzetbe, ha minden irodalmi műnem, minden irányzat követőkre talál, ha megszületik a szlovenszkói magyar dráma, a szlovenszkói magyar önéletírás-irodalom, ha minden létező lírai és prózai irányzatnak akad itteni képviselője. Én Rimaszécsről származom; ha este Ózdon kiöntik a forró salakot, délen a dombok gerince fölött rózsaszín az ég, mintha pirkadna; ha „fúj a gyár“, beállíthatom szerinte az órámat; szóval, ha én minden nehézség nélkül utazhatom -onnan is. innen Pozsonyból is gyakran átruccanok. Nagykaposon talán három- szor-négyszer voltam életemben. Párkányban talán ötször vagy hatszor, de Miskolcon ötvenszer. Budapesten számtalanszor, de még Debrecenben is legalább ötször. Na már most: ha létezik szlovenszkói magyar irodalom, akkor miért nem létezik mondjuk dunántúli magyar irodalom? Miért állna hozzám közelebb, mondjuk, Hodossy Gyuszi barátom, aki dunaszerdahelyi, mint Utassy József, aki Bükkszenterzsébeten született. Azért, mert ha Gyuszi bemegy otthon a kocsmába és kér egy féldecit, koronában fizet?! Vagy azért, mert ő is makog valamit szlovákul?! Nem mondom, hogy nincsenek bizonyos specifikumok, biztosan vannak, de elégségesek-e ezek ahhoz, hogy külön irodalomról beszélhessünk? A szlovák és a cseh irodalom ránkhatását szokták még emlegetni... De vizsgáljuk csak meg: minden jelentősebb magyar író beszél legalább egy idegen nyelvet, és ismeri az adott nyelv irodalmát, s annak eredményeit nyilván asszimilálja is a saját művében. Sokan közülük éveket töltöttek külföldön, baráti kapcsolatokat tartanak ottani írókkal, és viszontlátogatásokon fogadják őket. Én meg csak a katonaság alatt voltam huzamosabb ideig cseh és szlovák környezetben, s igaz, jó ismerősöm néhány fiatal szlovák író, de a királyhelmeci Hogya Gyuri látott-e már szlovák vagy pláne cseh írót teljes testi valóságában?! És Határ Győző angliai magyar író?! Ezek szerint van angliai magyar irodalom is?! De többet mondok: Batta György, akivel egy tájszólást beszélünk és egy faluból származunk, mennyivel áll közelebb az én irodalmi eszményemhez, mennyivel több a felfogásunk, irodalmi látásunk közötti érintkezési pont, mint mondjuk
