Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)
Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó az én szemléletem és a Füst Milán szemlélete között, akitől pedig elválaszt a faj, a vallás, egy ide-oda billenő országhatár és a kor?! És apropó! E szerint a logika szerint léteznie kell egy magyarországi magyar nyelvű zsidó irodalomnak is! A szlovákiai magyar irodalom azok találmánya, akik csak ezen a kisebb szemétdombon tudtak kiskakaskodni. Nekik ez megfelelt. Sőt: csak ez felelt meg. Itt utalnék egy korábbi megállapításomra: a provincializmus, bármilyen színezetű - akárha nemzeti is -, a kiskirályok fedezéke. Szóval van ez a felfogás a szlovenszkói magyar irodalom egyensúlyba kerüléséről, nagykorúságáról, drámáról, regényről, tipikus dolgokról, mindenről, ami valóban kell egy irodalomhoz. Csak éppen ez a szlovákiai magyar irodalom nem tud úgy istenigazából létezni, sajátos lenni. Összehozzuk - mondjuk - a régen óhajtott drámairodaimat. Megírjuk a csehszlovákiai magyar regényt. De mi sajátosan csehszlovákiai magyar van, mondjuk, Dávid Teréz öód/jában?! Krúdy felvidéki lírai élethelyzetei inkább ide tartoznak, vagy mondjuk Mikszáth... De ez még mindig csak a téma! Lelkileg ez a nadrágszíj-telek nem kompakt. Ám ha kijelentem, hogy ez a fiókirodalom mint olyan nem létezik (amiből persze nem az következik, hogy nem élnek Szlovákiában magyar írók), egyszerre minden ellentmondás feloldódik. Mert, ugye, kinek jutna eszébe, hogy a nyírségi magyar drámairodalom kibontakozását forszírozza, vagy a kiskunsági textológia fellendítésére adja az életét?! Meggyőződésem (és ezt egyre több tény igazolja!), hogy ha színvonalas, első vonalba tartozó művekkel rukkolunk elő - természetesen ideértve az irodalomtudomány legkülönbözőbb területeit, tehát az irodalom- kritikát is -, az összmagyar irodalmi közvélemény figyelmét felkelthetjük, s ha művünk az igényes összehasonlítások tűzpróbáját kiállja, az őt megillető rangra jut. Ha viszont nem állja meg, művünknek számunkra is el kell vesznie. Mert - amennyiben a belterjes minősítéseket elutasítjuk - el kell fogadnunk, hogy sajátosan kisebbségi esztétika nem létezik. Fölteszem a kérdést: mi az oka, hogy a Szlovákiában élő magyar kritikus oly (szinte elhanyagolhatóan) ritka esetben talál inspirációt a kortárs (össz)magyar irodalom esztétikai boncolgatásához? Nem érzi kompetensnek magát? Nem értem, miért. De belenyugszom: kritikusunk szakmai érdeklődését egy speciális területre koncentrálja. Koncentrálja vagy korlátozza? Mert jó, mint kritikus, elhatározhatom, hogy, mondjuk, a Nyugat harmadik nemzedékének irodalmát teszem meg vizsgálódásaim fő területévé, az azonban már elég furcsa lenne, ha a magyar irodalmat tájegységekként tárgyalnám. De ha véletlenül ez a bizarr ötlete támad egyszerre minden csehszlovákiai magyar kritikusnak, és én ezt, bár erős kétségekkel, de - üsse kő! - valahogy mégis elfogadom, akkor még mindig érthetetlen marad a számomra, hogy pl. Bettes István költészetét - ha már zádor- házai születésű, s mindmáig csehszlovák állampolgár, tehát működési területemhez tartozó szerző - miért csak Zs. Nagy Lajossal rokonítom, amikor a Sziveri Jánossal, Markó Bélával vagy Parti Nagy Lajossal stb. való rokonsága talán sokkal kézenfekvőbb?! Na, ha komolyan akarom venni a kritikát és magamat is, ezt már nem érthetem meg. És nem értem meg! És nem értem... Talán nem is akarok „megérteni“ bizonyos dolgokat. Mert ha megértő szeretnék lenni, hosszas eszmefuttatásomba kerülne közös nevezőre hozni a szlovákiai magyar író lelkében és fejében mindmáig egymás mellett élő eszméket: proletár
