Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó (esszé)
Vízilótetem, avagy a szénfekete tarkó Attilájára (akinek az apja „félig román, vagy tán egyészen az“), vagy Zelk Zoltánra, a Micsoda madár írójára (aki, urambocsá, zsidó családból származott), de akár Weöres Sándorra is, aki sokkal sokrétűbb, bölcsebb és egyénibb volt annál, hogysem bárminemű mozgalmi múltra szert tegyen. Mert a népi íróknak mozgalmuk volt. Eleinte - legalábbis részben - pozitív, bár csak kicsinyég irodalmi programmal: falukutatás, néprajzi gyűjtés, figyelemreméltó szociális érzékenység. De már ebben az időben is felüti a fejét körükben a fiatal vallásokra jellemző türelmetlenség. Tamási Áron Karinthy elleni kirohanására gondolok, akinek buta, nemzeti-romantikus, fasisztoid érvrendszer(telenség)ét - mentve a fajilag „tiszta“ irodalmárok becsületét - Kosztolányinak kellett határozottan visszautasítania. A népnemzeti-urbánus vita tehát nem irodalmi irányzatok vitája. Faji vagy osztályalapon zajlik. Nagyszerűen kimutatható ez a népi mozgalom két, később egymással is ellenségeskedő szárnyának osztály-, illetve faj hűségében. Az osztályszempontú népiség az utóbbi negyven-valahány évben ki- és eljátszotta már a maga kártyáit és hitelét. A faji szárny most húz rá a tizenkilencre, mely már önmagában is egy híján húsz. Egyszóval ez viszonylag új jelenség. Az osztály-, illetve fajtudat európai előretörésének idején ütötte fel a fejét. Irodalmi alapja nincs. Gondoljuk csak el: Mikszáth joggal nevezhette volna urbánus „flaszterirodalomnak“ akár Arany őszikéit is. Nem tette meg. De Mikszáthot sem vádolta senki bugrissággal. Mert mit ér a falusi származás egy népnemzeti író-ideológus szemében, ha a bírált illető irodalom- vagy társadalomeszményét, úgymond, importálja?! Arról viszont megfeledkeznek, hogy a kulturális import olyan ősjelenség, amely nélkül a korai civilizációk eredményei elenyésztek volna az időben, a tapasztalatok nem rétegződtek volna egymásra, a vallások, a mítoszok, a művészet, a technika, minden, ami emberi jelenségnek nevezhető, a csíraállapottól soha nem jutott volna tovább, de - a magyar kultúrára vonatkoztatva mindezt - nem ismernénk a görög eredetű körtáncot, a falba épített asszony balladáját, amely a balkánról, a három árvát, amely francia nyelvterületről származott hozzánk, a szókincsünk szegényes volna, sőt nem is lenne egységes nyelvünk, mert a hét törzs hét sámánja már Etelközben betiltotta volna a nyelvi kölcsönhatást. Ezek az urak a megmaradás garanciáját az idegen hatás legyűrésében látják. Tehát valami alapvetően másban, mint országalapító királyunk, Szent István, és legnagyobb formátumú utódai, azok az uralkodók, akik ezt a hajdanvolt királyságot nemcsak területileg tették naggyá. A provincializmus - a nemzeti is - a kiskirályok fedezéke. A hagyományok megóvása csak folyamatos elegyítés árán lehetséges, mert ez a folyamat a mi sajátos hagyományunk. A folytonos faji-kulturális szintézis. A népiurbánus ellenségeskedésről még talán annyit: a fél kezemen meg tudnám számlálni, hány elkötelezetten urbánus írót ismerek, és az a sanda gyanúm, hogy széles e Kárpátok alatt egyetlen olyan tollforgató sem akad, aki egy jó adag vagány- ság nélkül merné kijelenteni ezt magáról. Mert az urbánusságnak határozottan pejoratív értelme van, rásütni valakire, felér egy megbélyegzéssel. Meg aztán urbánus mozgalom nem is létezik, s így védelmet sem nyújthat az esetleg oda kívánkozó keveseknek. Van talán egyfajta kultúrgőg, de ez nem kizárólag a városi származású literátorok részéről jelentkezik, ez a művelt, de kevésbé bölcs irodai
