Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel II
Walter Ciszek kezdték a Moszkva bevételére irányuló hadműveleteiket. A riadók egymást követték, s az őrök később már nem is kísértek bennünket az óvóhelyre. Egyik délelőtt a fekvőhelyemen ültem, amikor hirtelen felsüvített egy bomba, s nyomban hatalmas robbanás rázta meg az épületet. A légnyomás az ágyamhoz szegezett. Mikor feltápászkodtam, mindjárt az ablakhoz rontottam, de nem volt szerencsém, mert a vaspántokkal falhoz erősített pléhet a légnyomás nem tépte le. Október 6-án korán reggel megkezdték a börtön evakuálását. A folyosókon nagy volt a tülekedés. Az őrök ordibáltak, hogy ne nézelődjünk, ne diskuráljuk, hanem siessünk. Bár nem volt szabad társalognunk, mindenki egyszerre beszélt, s az őrök képtelenek voltak az óriási tülekedésben rendet teremteni. Az alagsor félhomályában egyik rabtársamtól megtudtam, hogy a németek már száztíz kilométernyire vannak Moszkvától. Aznap egész délelőtt bombázták a várost. Az alagsorban katonatisztek voltak, akik Isten tudja, miért kerültek börtönbe. Tőlük sokat megtudtam a hadi helyzetről. A németek előrehaladása villámgyorsan folyt. Előőrseik a Leningrádtól északra húzódó vonalon álltak, déli csapataik Moszkva felé haladtak, egyes alakulataik pedig Sztálingrád közelében voltak. Az ő kezükben volt az oroszok éléskamrája, Ukrajna. A németeké lett Ogyessza, most Krím felé nyomultak. Elesett Rosztov, s veszélyben volt a Kaukázus is. Az orosz hadviselés fekete napjai voltak ezek, s itt az alagsorban az oroszok a hazaszeretet és saját szabadulásuk reményének ellentétes érzései között hányódtak. Végül az őröknek sikerült bennünket húszasával csoportokba tömöríteni, és az alagsorból kijutottunk az utcára. Azt hittem, rabszállító kocsiba kerülünk, de ehelyett gyalog meneteltünk a városon keresztül a pályaudvar felé. Katonák és rendőrkutyák őriztek bennünket. A város utcáin teljes volt a káosz. A bombázás szinte szünet nélkül folyt. Helyenként a romok eltorlaszolták az utcákat. Fülsiketítő volt a zaj, a bennünket hajtó katonák diktálta tempó pedig kimerítő. Ráadásul reszkettem a hidegtől, mert nyári öltönyömön kívül semmi sem volt rajtam, Moszkvában pedig októberben beáll a tél. Menet közben kiderült, hogy nem az állomásra megyünk, hanem romokon átbukdácsolva, úttalan utakon a rendező pályaudvar felé tartunk. Odaérve - bombázás közepette -a pullmankocsik orosz másába szálltunk. Az autók folyosójáról kétszer három méteres fülkék nyíltak. Ezeket névsor szerint foglaltuk el. Egy fülkébe húsz-hu- szonöt ember került. Akiket elsők közt küldtek be, leültek, a későbbiek a csomagtartóra másztak, de az utolsóként bejutóknak csak állóhely maradt. Az én fülkémben több mint fél tucat magas rangú katonatiszt volt, akiket hazaárulással, felforgató tevékenységgel, sőt némelyeket szökéssel vádoltak. Közöttük volt a Legfelső Szovjet egyik tagja is, aki a kínai nagykövetségen dolgozott. Rajtuk kívül voltak a fülkében gyárigazgatók, vegyészek, két diák és egy tanár. Értelmiségiekből álló gyülekezet verődött össze. Néhány katonatiszt kivételével valamennyien politikai foglyok voltunk. Az első órák ismerkedéssel teltek. A bombák süvítésének és robbanásának zaja nem szünetelt. A német légierő egyik fő célpontja, úgy tűnt, a rendező pályaudvar volt. Annyira közel robbantak a bombák, hogy azt hittük, mi is a levegőbe röpülünk. Az idősebb tisztek egyike, egy öreg tábornok, annak érdekében, hogy elviselhetővé tegye helyzetünket, napirendet javasolt. Eszerint azok, akik ülnek, szabá
