Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Walter Ciszek: Oroszországban Istennel II

Oroszországban Istennel II.

lyos időközökben átadják a helyüket az állóknak. Az idősebbek tovább ülhettek, míg a fiatalabbak gyakran cserélődtek az ülőhelyeken és a poggyásztartókon. Javasolta azt is, hogy mindegyikünk tartson beszámolót a saját szakterületéről. Elsőnek ő maga tartott egy nagon érdekes előadást a stratégiáról. Részletesen elmagyarázta nekünk, hogyan fejlesztette ki Hitler az offenzíváját, amelynek következtében jelenleg a német csapatok hatalmas ívben haladnak előre Lenin- grádtól Sztálingrádig, közbeejtve Moszkvát.

„De Hitier el fogja veszíteni a háborút - jelentette ki -, mert túl szélesre húzta a harcvonalat, és hadtápvonalai túlságosan szerteágazóak. A városokat a tél folyamán talán még meg tudja tartani, de vidéken a partizáncsapatok el fogják vágni a hadtápvonalakat. Hitler célja nem Moszkva, hanem a kaukázusi és a bakui olajmezők, s mi ezt tudjuk. A hadviselés alapszabálya, hogy a gépesített alakulatoknak üzemanyagra van szükségük, s ha tankjaik ilyen mélyen benyomultak Oroszországba, egyetlen reményük, hogy ezeket az orosz kőolajmezőkről fogják ellátni. Ezért mi Sztálingrádból kiindulva Rosztov felé fogunk támadni, és elvágjuk előlük a Kaukázust, s ezzel elszigeteljük őket a kőolajmezőktől.“

Lenyűgöző volt ez az előadás, a jéghideg vasúti kocsiban, a német légierő szüntelen bombázása közepette. Október 6-tól 9-ig a rendező pályaudvaron vesztegeltünk. A bombaeső özönében valóságos csoda volt, hogy a mi kocsink nem kapott telitalálatot. Körülöttünk röpködtek a repesz- és a vágány darabok. Mi meg arra gondoltunk közben, hogy egy német bomba tulajdonképpen a szabadságunkat jelentené, mert vagy meghalnánk, megmenekülve így a ránk váró börtöntől, gulagtól, vagy pedig - ha élve úsznánk meg a támadást - megszökhetnénk.

Október 9-én végre útnak indultunk. Éjjelente rövid útszakaszokat tettünk meg, nappal pedig mellékvágányokon rostokoltunk. Ilyenkor valamelyikünk előadást tartott. Az öreg tábornok, aki már a cári hadseregben is szolgált, közkívánatra többször is előadott. Az egyik gyárigazgató arról beszélt, hogyan tért át üzeme a cigarettagyártásról a tölténygyártásra.

A vonatban töltött első három napon, míg a pályaudvaron rostokoltunk, minden nap kaptunk kenyeret. Amint elindultunk, még az őrök sem kapták meg a fejadagjukat. Az ellátási rendszert a szüntelen bombázás szétzilálta. Huszonnégy órás éhezés után apró, kőkeménnyé fagyott halakat osztottak szét közöttünk. Mindenkinek három-négy jutott. A tenyerünkben melengettük, hogy megpuhuljanak, azután úgy, ahogy voltak, a fejüktől a farkukig megettük őket. Vizet viszont nem kaptunk. A sózott halak után rettenetesen szomjaztunk. A távolabbi fülkékben némelyek a szomjúságtól üvöltözni kezdtek. Az őrület határán voltunk. Talán ez okozta, hogy különböző rémhírek keltek szárnyra. Az egyik tiszt azt állította, valamennyiünket le fognak lőni, hogy megoldják a problémát.

Bombázás közben vonatunk éjszakánként teljes sötétségben és annak reményében döcögött előre, hogy a mozdony előtt még vannak vágányok. Egyik éjjel a szerelvény egy erdőben váratlanul megállt. Azt hittük, ütött az utolsó óránk. Az ablak közelében levők a félhomályban látták a vonat mentén le-fel járkáló őröket. Az idő ólomlábon haladt, s mi a jéghideg vonatban az éhségtől és a szomjúságtól szenvedve izzadtunk. A NKVD emberei kutyákkal vették kö-