Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Dióhéjbalett Legszívesebben visszaszívnám az utolsó kérdést, amit csakis meggondolatlanságból tehettem fel. Bizonyára Roxánának is feltűnt, hogy Vera is, én is náthásak vagyunk. Ráadásul nyáron, a legnagyobb hőségben! Igaz, hogy most esik az eső, de erre nem lehet ráfogni. Legfeljebb a múltkori...- Köszönöm, egészséges vagyok, mint a makkocska - szipogja Veruska, és kifújja az orrát. - Tulajdonképpen azért jöttem, hogy meghívjalak benneteket egy házibulira. Roxinak már említettem az előbb... De rohanok is, itt vár lenn a kocsiban Gábor.- Egyébként a buli Picuréknál lesz - kiabál még Vera az előszobából. - Ő ma- gyar-történelmet tanult Pozsonyban, a Roxi ismeri! Pápá! Légy jó! Hatalmas kőzet szakad le a szívemről Vera távozásával, ám a gombóc a torkomban megmaradt. Az a néhány másodperc, míg Roxi kikíséri és bezárja mögötte az ajtót, nem elég ahhoz, hogy valami igazán jó haditervet dolgozzak ki. Vajon miről beszélgettem, mielőtt megérkeztem? Ezeknél a nőknél nem lehet tudni... Nemrég még utálták egymást, de azóta... Azóta történt egy és más. És ki az a Gábor? És ki az a Picur? Pár napja még amiatt sóhajtoztam, térdig merülve a hétköznapokban, valahol elmaradtak, kivesztek az apró kis veszély- helyzetek, kalandok, izgalmak az életemből, s most nem győzöm visszasírni azt az időt, amikor nyugodtan aludtam, dolgoztam és szerettem. Olyan vagyok, mint a hintából kiesett gyerek, akinek nem az jut az eszébe a földetéréskor, hogy úristen, megütöm magam, hanem az, hogy talán vissza sem engednek ülni a hintába... Roxána, mielőtt Nyitrára került volna, egy évig Pozsonyban járt egyetemre. Innen lépett át, újra elsőbe. Sokat ugyan nem mesélt a fővárosban eltöltött tíz hónapjáról, de egy-két dolog mégis felszínre került ebből az időből. Picurt mindenesetre nem említette, csak a rengeteg tanulásról és gondról beszélt. Nem érezte jól magát abban a nyüzsgésben. Én sem érzem jól magam, de végtére is nem történt olyan szörnyű, helyrehozhatatlan dolog! Ézért mélyen Roxána szemébe nézek, majd néhány másodperc hatásszünet után nekiszegezem a sorsdöntő kérdést:- Van itthon papírzsebkendő? Roxána elsápadt, lám erre a kérdésre nem számított. Nagyot nyelve várom a reakciót. Kisvártatva visszatér a konyhából.- Nincs. Ez viszont engem érint váratlanul és kellemetlenül. Néhány tüsszentés után arra leszek figyelmes, hogy Roxi átöltözött és az esernyőjét keresi.- Mész valahová?- Igen, az előbb telefonált egy régi ismerősöm. Nagybeteg. Nemrég jött haza a kórházból, látni szeretne.- Beszélgethettünk volna...- Igen, már sokszor beszélgethettünk volna. De lesz még rá időnk... -s mindezt annyira közvetlenül és kedvesen mondja, hogy képes vele megnyugtatni. Szorongatom a piros gombot, alig kapok levegőt a náthától, de a gombóc lassan kezd eltűnni a torkomból. Lám, haladékot kaptam a sorstól, hogy jobban átgondoljam, mit is akarok. Illetve tudom, hogy mit akarok, de hogyan fogjak hozzá? Egyedül maradok a szobában. Töltök magamnak egy kis konyakot, majd ne
